1956 - 2016

Karip Gyula – A forradalmárok felfegyverzése, fegyveres harcok Pestimrén

1956. október 23.
Budapesten kitört a forradalom…

Papp Sándor rendőr alezredes, a XVIII. kerületi kapitányság vezetője vallomásában így emlékezett a forradalom kitörésére: „1956. október 23-án este 21 órakor a lakásomon telefonértesítést kaptam a kerületi kapitányság ügyeletes tisztjétől, hogy a budapesti főosztály vezetője készültségi szolgálatot rendelt el. Azonnal útnak indultam, s a kapitányságra kijöttem. Továbbiakban körtelefonon még ugyanazon az estén azt az utasítást kaptam, hogy az összes őrsöket vonjam össze, a kapitányság épületét nem hagyhatják el, fegyvereket nem adhatnak ki, azokat helyezzék biztonságba, ha szükséges, rejtsük el. […] A parancsot végrehajtottam.”1

1956. október 24-én hajnalban Papp Sándor parancsára a 49. számú, pestimrei rendőrőrs épületét kiürítették. Szenyita Gábor – a rendőrőrs személyi állományának tagja – úgy emlékezett, hogy Papp Sándor r. alezredes busszal szállíttatta be őket a fegyverekkel és lőszerekkel egyetemben a kerületi kapitányság épületébe. 2 Gál János, pestimrei lakos szerint október 24-én hajnalban kb. 3 órakor egy „villamos futott be Pestimrére, és a helyi rendőrség egész állományát elszállította”3.

Dr. Berczy Károly így emlékezett vallomásában: „A reggeli órákban értesültem, hogy a vonat és a villamosok nem közlekednek, a dolgozók mind ottrekedtek, és nem tudtak dolgozni menni. A feltűnő az volt, hogy a rendőrség ablakai le voltak függönyözve, az ajtók zárva voltak. A későbbiek folyamán tudtam meg, hogy 23-24-re virradó éjjel felkelők lefegyverezték a rendőrséget, és emiatt a rendőrök napokig nem mentek az őrsre. 24-én nagy tömeg hullámzott az utcákon.” 4

Reggel már nem volt közlekedés. Elmentem a rendőrség épületéhez, de ott géppisztolyos fiúk voltak, akik közölték az érdeklődőkkel, hogy kitört a forradalom, és ők vették át a hatalmat. Közben találkoztam egyik barátommal, aki hivatásos honvéd tiszthelyettes volt. Elmondta, szolgálatba kellett volna mennie, de nem tudott az alakulatához eljutni, mert Pesten fegyveres harcok voltak, és sok volt a halott. Napközben még mindig a nagyállomáson várakozott a reggeli vonat, mert azt a fegyveresek nem engedték tovább Pest felé.”5 – mesélte egy másik pestimrei lakos. R. L. visszaemlékezésében elmondta, hogy a községháza előtt 6 sok fiatal gyűlt össze, amikor megkezdődött a fegyverek kiosztása. Ő egy hosszú csövű „dióverőt” kapott. (Ez volt a karabély beceneve.) Egy karszalagos felnőtt férfi maga köré gyűjtötte néhányukat és a csapat élére állt. Elindultak „feltartóztatni” a szovjet tankokat. A lajosmizsei vasútvonal kanyarulata után a töltés fedezékéből tüzelni kezdtek az első felbukkanó harckocsira. A válasz nem késett soká. A harckocsiból olyan golyószóró sorozatot kaptak, ami kis híján az életükbe került.7

Honnan származhattak a forradalmárok fegyverei?

Az Országos Légvédelmi és Légierő Parancsnokság alárendeltségében Budapest légterét – 1955-től – körkörösen egy többgyűrűs, honi légvédelmi tűzrendszer oltalmazta. A rendszer tüzelőállásaiban az egyes ütegek – 85mm-es légvédelmi ágyúkkal – állandó harckészültségben álltak. Budapest térségében öt légvédelmi tüzérezrednek 45 ilyen ütegállása volt. Az ezredeket két hadosztályba szervezték. Budapest légterének védelméért déli irányból az 55. honi légvédelmi tüzérhadosztály volt a felelős. A hadosztály az alárendeltségébe tartozó 73., 77. és 135. tüzérezreddel két laktanyában, négy harcállásponton, négy lokátorállomáson, 23 ütegállásban és egy lőszerraktárban volt elhelyezve. Parancsnoksága – a 77. ezred parancsnokságával együtt – a Beloiannisz laktanyában (Bp. XVIII. Halomi út. 61–63.) volt. A másik két ezred parancsnokságát a Stromfeld laktanyában (Üllői út 501.) helyezték el.

1955-től Budapest légi oltalmazását délkeleti irányból a 135. honi légvédelmi tüzérezred kilenc üteggel biztosította. Az ütegek tűzereje jelentős volt, az itt rendszeresített 85 mm-es légvédelmi lövegeket a közepes magasságú ellenséges repülőgépek megsemmisítésére rendszeresítették, de földi célok, így harckocsik megsemmisítésére is alkalmasak voltak.8

A budapesti honi légvédelmi tüzérhadosztályok részére október 23-án 19.00-kor […] rendeltek el harci riadót az Országos Parancsnokságról. A harci riadó végrehajtása után a honi légvédelmi tüzérségnél megszervezték az objektumok védelmét. Az ütegek az önvédelmet szolgáló tűztervet készítettek, kiszámították a szomszéd ütegek, laktanyák, harcálláspontok szükséges lőelemeit, és felkészültek riasztó lövések leadására (fölélövésre). Az események alatt több alkalommal előfordult ennek alkalmazása, mellyel sikeresen szétoszlatták a fegyvert követelő tömeget.9

Hogy az ütegek tüzelőállásaiban – többek közt Pestimrén – a készenléti szolgálatot adók hogyan élték meg a forradalom kitörésének éjszakáját, majd október 24-ét, arról így számol be a leghitelesebb tanú, a 135. ezred 1. számú soroksári ütegének parancsnoka, Dani Ernő hadnagy. „…Amikor kitört a forradalom, mi (én és az üteg beosztottai) semmit sem tudtunk az eseményekről, de egy idő után még Soroksáron is lehetett hallani a fegyverek hangját. 1956. október 23-án, éjféltájban általános riadót rendeltek el az ezred harcálláspontjáról. Ezzel állandó rádió összeköttetésben voltunk, de felvilágosítást nem kaptunk. Azután peregtek az események…”10

A Halomi úti Beloiannisz laktanyában – minthogy ott csak parancsnokság működött – viszonylag kisebb mennyiségű fegyver és lőszer lehetett, és hasonló volt a helyzet a Stromfeld Aurél laktanyában is. Amit eddig még nem sikerült kideríteni, az a laktanyákban őrzött „M” készlet mennyisége. Az „M” készlet kapcsán Veres Mihály 11 felhívta a figyelmet arra, hogy a hadosztályokat úgy hozták létre, hogy mozgósítás esetén mindegyik képes legyen egy újabb hadosztályt felállítani. Az események ismeretében megállapítható, hogy a laktanyákban az „M” készletet figyelembe véve volt annyi fegyver, lőszer és kézigránát, melyekkel fel lehetett fegyverezni a terület forradalmárcsoportjait.

A Beloiannisz laktanya előtt Pestimre lakói már a forradalom első napjain követelték a fegyverek, lőszerek és szállítóeszközök kiadását. Müller Ferenc hadnagy így emlékszik: „október 24-én délelőtt két járőrfeladatot teljesítő raj hagyta el a Halomi úti laktanyát. A rajok 8-10 fő sorállományú honvédből és egy fő (tiszt) parancsnokból álltak.” Ő maga az egyik raj parancsnoka lett. E raj feladatát képezte a lakosság esetleges csoportosulásainak feloszlatása egészen a Béke térig.

A járőrfeladat ellátása során jelentősnek minősíthető csoportosulást még nem észleltek. Feladatukat befejezve visszaindultak a Halomi útra. A Béke tér irányából, Pestimre felé eltávolodva, a rajt távolból kézifegyverekkel történt támadás érte. A támadás során senki sem sérült meg. A raj a laktanya körzetében már jelentősebb csoportosulásokat derített fel.” 12 Október 26-án, a Beloiannisz laktanya tiszti járőrei a laktanya környékén több „ellenforradalmárt” ejtettek foglyul, majd 29-én, az amnesztia miatt szabadon bocsátották őket. 13

Müller hadnagy október 24-én a laktanyába visszatérve látta, hogy távollétükben annak védelmét megerősítették két 85-mm-es löveggel, melyeket a kapu irányába fordítottak, és letalpalva azokat tüzelőállást foglaltak. Müller hadnagyot a tüntetőkkel történt tárgyalás alatt háttérbiztosításra rendelték, és parancsba kapta: „Fegyvert a tömeggel szemben nem használhat!” 14

Az 55. honi légvédelmi tüzérhadosztály parancsnoksága 1957. január 5-i jelentésében ezt írta a Honvéd Vezérkar titkárságának: „24-én, a Beloiannisz laktanya (Halomi u. 61–63.) előtt kb. 400-500 fős civil tömeg gyülekezett. Követelték a fegyverek, lőszerek és gépkocsik kiadását, továbbá, hogy a harcosok álljanak át hozzájuk. Amikor a követelésüket nem teljesítették, azt kiabálták a laktanya irányába, hogy »Harcosok! A tiszteket verjétek agyon és álljatok mellénk!« [… Közben] Pestimréről és az Üllői út felől vontatókkal szállították a tömeget a kapu felé. A kaput beszakították, valamint a laktanya Pestimre felőli oldalán, a kerítésen keresztül behatoltak a laktanyába, és fegyvert, lőszert követeltek. Ez idő alatt a laktanya DNy-i oldala felől, a 77. ezred épületéből, az onnan leszerelt Kosztnyák tartalékos tizedes vezetésével a raktárban lévő 8 db karabélyt elvitték. Ugyanakkor a civilek egy gépkocsit is kivittek, amit aznap a gépkocsivezető visszahozott. A támadás megakadályozására a laktanyában lévő egység fegyverét nem használta, még riasztás céljából sem.” 15 Ezen a napon a 135. ezred állományából megerősítették a hadosztály-lőszerraktár, illetve a Beloiannisz laktanya őrzését.

Veres Mihály hívta fel a figyelmem arra, hogy 1956-ban a hadsereg karcsúsítása során mintegy 15 ezer fős létszámcsökkentést hajtottak végre, ami érintette az őrszázadok létszámát is. Nem elhanyagolható ennek az intézkedésnek a hadseregre gyakorolt morális hatása sem, hiszen felerősítette a tiszti állományban a létbizonytalanságot. A Szántó-per negyedrendű vádlottját, K. Rezső főhadnagyot például 1956. szeptember 24-én szerelték le létszámcsökkentés miatt.16

A harci riadó elrendelésekor a két laktanyában a tiszteken kívül igen kis létszámú sorállomány tartózkodott, hiszen az ezredek állományának többsége az ütegállásokban és a harcálláspontokon adott készenléti szolgálatot. Az objektumok védelmét csak úgy lehetett megerősíteni, hogy az ütegparancsnokoknak kellett embert biztosítaniuk erre a feladatra. (A laktanyákban állomásozó legénységnek csak kis része volt őr beosztású, többségében sorállományúakból állt, akiknek bármelyik pillanatban ki kellett szolgálniuk az egész ezredet élelemmel, ruhával, üzemanyaggal, fegyverrel stb. sőt a felszerelés – pl. gépjármű, híradós eszköz – javításáról is itt gondoskodtak.). Így nem véletlen, hogy a laktanya és a lőszerraktár védelmének megerősítésére az ütegektől rendeltek katonákat. Ez viszont a készenléti szolgálatot ellátó ütegek alapfeladatának veszélyeztetését jelentette. Hogy az ütegek maguk is védelemre szorultak, az a HVK titkárságának írott jelentésből egyértelműen kitűnik. E szerint október 24–29. között – a Beloiannisz és Stromfeld Aurél laktanyán kívül – a tüzelőállásban lévő ütegek közül 16-ot támadtak meg.

A pestimrei nemzetőrség megalakulása

Október 26-án a pestlőrinci kapitányság vezetője megbízta Rátkai János rendőr szakaszvezetőt a pestimrei, 49. számú rendőrőrs parancsnoki teendőinek ellátásával. Ugyanezen a napon Csapó Sándor és Kasza Miklós megalakította Imrén a nemzetőrséget. Ettől kezdve a nemzetőrök együtt járőröztek a rendőrökkel. A Pestimrei Nemzetőrség parancsnokává Kasza Miklóst választották meg.

Csapó a kihallgatása során minderről így vallott: „1956. október 26-án reggel Kaszával a rendőrőrs épülete elé mentem, ott volt már 10-15 ember, és köztük volt Rátkai rendőr szakaszvezető, Kovács rendőrtizedes, Molnár, a gyógyszerész fia. […] szóba jött a nemzetőrség felállítása. Molnár azt mondta, emberek, én össze fogom írni, kik jelentkeznek nemzetőrnek. Ezt a patikaház 17 kapujában írta össze Molnár.”18

A délelőtti órákban Kasza Miklós utasította Csapó Sándort, hogy vegye fel a kapcsolatot a Beloiannisz laktanya parancsnokságával. Csapó erre így emlékezett: „Október 26-án délelőtt K. Ernővel és még egy általam ismeretlen személlyel elmentünk a Beloiannisz laktanyába. […] Itt a parancsnokkal, egy őrnaggyal és több más tiszttel beszéltünk a jövetelünk céljáról. Én kértem, mivel Pestimrén kevés volt a rendőr, és a nemzetőrség gyakorlatban még nem volt, a katonai járőr mozgásának a meghosszabbítását, ugyancsak kértem a honvédségi gépkocsik támogatását élelmiszer szállításra, a közértek részére.”

Az egyezmény az alábbi pontokból állt:

1. A Honvédség a gépkocsi állományából segítséget nyújt a lakosság részére élelmiszer beszerzésére.

2. A falu biztonsága érdekében kértük, hogy a honv. járőr mozgási körletébe (körzetébe) tartozzék bele Pestimre.

3. Ha a falut fegyveres támadás érné, a Honvédség nyújtson segítséget.

4. Ha a laktanyát fegyveres támadás érné, a lakosság fegyver nélküli segítséget nyújtson.”

A parancsnokság engedélyezte a járőr útvonalának meghosszabbítását, míg gépkocsi ügyben engedélyt kellett kérniük a minisztériumtól. A megállapodást a rendőrség részéről Csapó Sándor, a Népfront nevében Kromek Ernő írta alá. „A jegyzőkönyv két példányban készült. Egy példány a honvédségnél maradt, 1 példányt magamhoz vettem, és az akkori őrsparancsnoknak adtam át.19

K. Tamás rendőr szakaszvezető tanúvallomása szerint a nemzetőrök és a Beloiannisz laktanya közti megegyezés két részletben született meg. Egyes pontjait a rendőrőrs helyiségében kötötték meg. 20 Érdekes, hogy a tüzérhadosztály parancsnokságának 1957-es, januári jelentése erről az eseményről nem emlékezik meg. A szűkszavú jelentésre magyarázatul csak az szolgálhat, hogy emlékezetből készült, hiszen a parancsnokság iratanyaga a laktanya elfoglalásával megsemmisült. Ugyancsak megmagyarázhatatlan, hogy a küldöttség miért nem követelte a tiszti járőrök által aznap ejtett foglyok azonnali szabadon engedését.

Csapó Sándor úgy emlékezett, hogy a nemzetőrség ekkor alakult meg: „Visszaérkezésemet követően Kasza Miklós közölte velem, hogy megalakult a nemzetőrség, aminek ő a parancsnoka és én lettem a helyettese. […] Miután Kasza közölte velem, hogy én leszek a nemzetőrparancsnok helyettese, kimentünk a ház előtti térre, ahol kb. 400-500 ember gyűlt össze. Rátkai szakaszvezető felállt a szobortalpra és felolvasta azt a jegyzőkönyvet, amelyet én hoztam át a laktanyából.” 21

A fenti jegyzőkönyvben Csapó 10-12 főben jelöli meg az imrei nemzetőrség létszámát. K. Tamás rendőr szakaszvezető szerint a nemzetőrök 30-32-en lehettek. Tanúkihallgatása során elmondta, „egyik részük csak ritkán jött be a rendőrség épületébe, a másik része majdnem állandóan bent tartózkodott, és Csapó, illetve Kasza utasításait hajtották végre.” 22 A jegyzőkönyvekben az alábbi nemzetőrök tevékenységéről esik szó: C. Károly, Csapó Sándor, Dózsa György, Dési Nándor, Erős Pál, G. József, Gy. Ferenc, Kasza Miklós, K. Béla, K. István, R. József, R. Pál, V. Miklós. A pestimrei nemzetőrök külön csoportot szerveztek, akik közül R. József, R. Pál és D. Nándor a Kilián laktanyában aktívan, fegyveresen harcolt Maléter vezetése alatt. 23 Ugyanennek a csoportnak volt tagja egy másik irat szerint: K. Sándor, Erős Pál és K. István. 24

A nemzetőrség feladata volt a posta, a vasút, a közértek őrzése. Szücs rendőrtörzsőrmester vezetésével úgy készítették el az útvonalvázlatot, hogy a járőr érinteni tudja az őrzendő területeket.25

Török Erna – mit sem törődve a rá leselkedő veszélyekkel – ezekben a napokban fel s alá kerékpározott a „faluban”. Csak a szerencséjének köszönhette, hogy életét nem oltotta ki az a géppisztolysorozat, ami a Vasút utcában fütyült el mellette. Amikor otthon elmondta, hogy mi történt, akkora pofont kapott, aminek nyomát még igen sokáig érezte. „Kalandozásai” során eljutott a volt községháza épületéhez, ahol 4-5 fiatal fiúval találkozott, akik PPS dobtáras géppisztollyal védték az épületet, illetve őrizték a sarkánál lerakott kisebb káposztarakást. Török Erna odament egyikükhöz, akit megismert, hiszen egy utcában, egymáshoz nagyon közel laktak, és szeretett volna beszélgetni vele. A fiú azonban rászólt: „Menj el innen, ez a hely nem neked való!26

A forradalmi események hatására a kerületi nemzetőrség és a helyi laktanyák vezetése között létrejött együttműködés eredményeképpen a nemzetőrség vezetői nagyobb mennyiségű fegyvert és felszerelést kaptak.

Október utolsó napjaiban 27 Kasza Miklós 8-10 szovjet mintájú puskát, 6-7 dobtáras géppisztolyt, 7 db TT pisztolyt, 3 láda kukoricagránátot, 8 láda nyeles gránátot, 4 láda lánggránátot, 6-7 láda puskalőszert, 3-4 láda géppisztolylőszert, 3 rakétapisztolyt és hozzá 4-5 doboz töltényt vitt honvédségi kocsival a Stromfeld Aurél laktanyából a pestimrei nemzetőröknek. Ugyancsak a laktanyából vitt nekik használt csizmát, köpenyt, zubbonyt, pantallót, derékszíjat. Saját részére is felvett csizmát, őrbundát és téli szőrmesapkát. 28 Müller Károly 29 úgy emlékezett vallomásában, hogy a Pestimrei Nemzeti Bizottság alakulása napján hallotta Berczy Károlytól a következőket: „a helyi laktanyából 150 fegyvert kapnak, melynek átvételére a fent említett parancsnok vállalkozott.” 30

Kasza Miklós szállíttatta el a nagyállomásnál létesített barikádhoz a 2 közepes (85 mm-es) légvédelmi ágyút is teljes felszereléssel és kezelőszemélyzettel együtt. A Szőts Mihály kihallgatásáról készült jegyzőkönyv 31 szerint, a lőrinci Stromfeld Aurél laktanyából két dömper fegyvert hoztak, melyeket Csapó és Kasza osztott ki. A fegyverek másik része a rendőrőrsön keresztül, Papp alezredes tudtával érkezett Pestimrére, ahol Kiss és Szücs rendőrök osztották szét.

A lőrinci nemzetőrök számára is jutott felszerelés a laktanyákból: „október 31-én K. Rezső t. főhadnagy vételezett a Stromfeld Aurél laktanyában – a pestlőrinci forradalmárok számára – 50 db vattakabátot. A vele lévő nemzetőrök felraktak a gépkocsira két láda kézigránátot is.”32

Az egykori kihallgatási jegyzőkönyvekből, vallomásokból tudjuk, hogy nemcsak fegyvert és ruházati anyagot kaptak a légvédelmi tüzérhadosztály laktanyáiból a forradalmárok, hanem üzemanyagot is. „Kasza és Pantocsik a laktanyából 6 hordó benzint hozott az őrs területére, gépkocsik részére.”33

A távolság és a megtöbbszörözött őrség miatt 34 valószínűtlennek tűnt, hogy a hadosztály lőszerraktárából juthattak volna lőszerhez, kézigránáthoz a XVIII. kerület forradalmárcsoportjai. Ezt erősítette az is, hogy a vezérkar titkárságának 1957 januárjában írt jelentésben semmilyen utalás nem szerepel arra nézve, hogy a hadosztály lőszerraktárát támadás érte volna, illetve hogy a forradalmárok onnan lőszert, robbanóanyagot akartak volna elvinni.35 Feldolgozva azonban a Hadtörténeti Levéltárban őrzött Molnár-per anyagát, abban nemcsak a lőszerraktár pontos helyét, hanem annak bizonyítékát is sikerült fellelni, hogy a kerület forradalmárai igen jelentős mennyiségű lőszerhez juthattak a Rákoskeresztúri temető melletti lőszerraktárból.

Terényi István hetedrendű vádlott a következőket mondta erről: „November 4-én reggel mentem be ismét a kapitányságra és ott találkoztam egy tüzér főhadnaggyal, akit kivittem a Halmi 36 utcai laktanyába, majd onnan a Rákoskeresztúri temető melletti lőszerraktárhoz mentünk a főhadnaggyal és az ő utasítására a rendőrkapitányságra beszállítottam két láda gyalogsági lőszert és két láda gránátot. Útközben a főhadnagy engedélyével vettek le a Gyömrői útnál a kocsiról polgári ruhás személyek kézigránátokat. Utána ismét visszamentünk a főhadnaggyal a Halmi úti laktanyába, ahol ő pakolt fel a kocsira több láng-gránátot, amit a kapitányságon raktunk le.37

Fentieket összefoglalva – a vizsgálati jegyzőkönyvek és katonai peranyagok adatai alapján – kijelenthető, hogy az 55. honi légvédelmi tüzérhadosztály Üllői úti laktanyájából október 27-étől, a Halomi úti laktanyából ennél valamivel később, a forradalmárok a laktanyák vezetőségével kötött szóbeli vagy írásbeli egyezségek alapján akadálytalanul juthattak hozzá fegyverhez, lőszerhez és ruházati felszereléshez. Ennek ellenére nem jelenthető ki, hogy a fenti alakulatok teljes egészében átálltak volna a forradalmárokhoz, hisz személyi állományuk döntő része a tüzelőállásokban, parancsnoki állományuk pedig az ezredek, illetve a hadosztály harcálláspontján teljesített szolgálatot. A laktanyákban tartózkodó minimális létszámú tiszt és sorállományú katonák között voltak, akik lelkiismereti alapon, a forradalom előrehaladtával egyre nagyobb segítséget nyújtottak a kerület forradalmárainak.

Barikádépítés a nagyállomásnál

A pestimrei lakosok egy része döbbenettel figyelte a Vörös Hadsereg 38 útján érkező szovjet katonai csapatokat. Néhányan október 27-én vagy 28-án elhatározták, hogy barikádot építenek. Gál János így emlékezett: „Délelőtt a fiatalok az állomás közelében lévő TÜZÉP-ről kihordták a tűzi hasábfákat, és a Vörös Hadsereg 39 úton, az állomástól kb. 100-150 méterre kb. 2 méter magas barikádot emeltek a szovjet tankok ellen. Kitettek egy nagy táblát, oroszul ráírták: »Ruszkik menjetek haza!« Nemsokára jött néhány tank, megálltak a barikád előtt. Délután (nyilván felsőbb parancsra) ágyúval szétlőtték a barikádot, elindultak, a sorompónál befordulva végig mentek a Marx Károly utcán 40, az utca végén megfordultak és visszajöttek. A mozi emeleti ablakából puskával rájuk lőttek, amit ők gépfegyversorozattal viszonoztak, majd a Vörös Hadsereg útján Pest felé távoztak.”41

Árvay György annyiban egészítette ki a történteket, hogy a barikád építésekor jól láthatóan két nagy benzines hordót is elhelyeztek. Ezek puszta látványukkal is megálljt parancsoltak a harckocsiknak, legalábbis arra a kis időre, amíg nem jöttek rá, hogy a hordók üresek voltak. R. L. visszaemlékezéséből tudjuk, hogy ezt követően lőtték szét a barikádot, és részben továbbhaladtak, részben a Marx Károly utcába bekanyarodva szétkergették a barikádépítőket. Ennek során a Marx Károly utcát keresztező utcákba is belőttek.

A barikádhoz kivontattak két 85 mm-es közepes légvédelmi löveget is. Az egyik löveget a Marx Károly utca és Vasút utca sarkán álló trafik mellett állították fel. Dózsa Lászlótól tudjuk, hogy a másik 85 mm-es löveg a vasútállomás területén, a fák között volt. A lövegek kezelőszemélyzetének arra sem volt ideje, hogy akár egyetlen lövést leadjon, amikor a harckocsik szétlőtték és eltaposták a barikádot.

Egy másik résztvevő, Erős Péter így látta az eseményeket: […] az egyik osztálytársammal, a Téry Jóskával találkoztam. Ő közel lakott a Balassi mozihoz. Azt mondta, gyere, menjünk a vasútállomáshoz, mert ő már volt ott, s nagy a mozgás […] szaladtunk. Már messziről láttuk a nyüzsgő tömeget. Ahogy közeledtünk, látszott, hogy már a TÜZÉP-ről, ami mozdítható volt, mindent elcipelt a sokaság. A közeli vörös csillagos szovjet hősi emlékművet is oda vitték. A létszámot gyerekfejjel, sőt felnőttként, utólag sem tudom felbecsülni. Voltak irányítók, […] sőt láttuk, hogy a sokaságtól távolabb voltak figyelők, akik közül néhányan a sínek között feküdtek, fülük a sínen, az esetlegesen közeledő zajt hallgatták, amit a Gyál felőli kereszteződésnél, a síneken áthaladó harckocsik kelthettek. Mindenki hordott, amit bírt. A hozzáértők harckocsiaknákhoz hasonlító lábasokat, fazekakat raktak le, hogy messziről észrevehetőek legyenek. A figyelők egyszer csak jelezték a bajt, de a strand 42 felől is lélekszakadva tekertek és integettek a biciklis hírnökök! Mindenki tudta, hogy ez mit jelentett. Mindenki futott, amerre csak látott, s ahogy tudott […] A rémisztő, fenyegető morajlás egyre erősödött. […] Feltűnő volt, hogy halkabb lett a zúgás-zakatolás. Mivel órám nem volt, nem tudom mennyi idő telhetett el, de egyszer csak iszonyú fegyverropogás hallatszott a barikád felől. Felerősödött a harckocsizúgás […] Egyszerre csörömpölve, ijesztően, félelmet, fenyegetést árasztva a kis utcánkban lassan elvonult egy harckocsi, borzasztó volt. Utólag elterjedt, hogy megálltak a tankok, és a taposóaknáktól tartva a tisztek a kiskatonákkal akarták azokat eltávolíttatni. Állítólag a Balassi moziból rájuk lőttek kézifegyverrel. Mindjárt visszaugrottak a tankokba, szétlőtték az úttorlaszt, körbegéppuskázták a környéket, s pár tankot hátrahagyva megfélemlítésként, folytatták az útjukat belső Budapest felé a Vöröshadsereg 43 úton.”

Dózsa László is megerősítette, hogy Neumann Ottó volt, aki a barikád építéséhez használt vasúti sínekbe a villanyoszlopról elektromos áramot vezetett. Dózsa még a következő barikádépítőkre emlékezett: Dózsa Éva, Dózsa György, Dózsa Károly, Dózsa László, K. László, Neumann Ottó, Ongai László, S. Károly 44. Amint a fenti névsorból láthatjuk, a Dózsa család négy tagja is részt vett a barikádépítésben. Ezt más források is megerősítették: B.-né egy 1957-es jegyzőkönyv szerint vállalta, hogy „a jövőben részletes tájékoztatást fog nyújtani a Dózsa családról, kik a Vasút utcában laknak. Ők alkották az úgynevezett Dózsa brigádot, az események alatt, mely barikádot épített a szovjet csapatok ellen” 45.

Ez a jelentés nem maradt ránk, ám a barikád építésével kapcsolatban még egy érdekes momentumot megőriztek az utókor számára az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában fellelhető iratok. Az egyik jegyzőkönyv szerint „a barikád építőinek nevét A-né az Árpád utcából feljegyezte (ezért ablakát beverték)” 46

Nemcsak a nagyállomásnál készült barikád. Árvay Györgytől úgy tudjuk, hogy a kisállomástól Budapest irányában mintegy 100 méterre a vasúti pályán felborítottak, majd a síneken keresztbe fordítottak egy vagont. A bevonuló szovjet csapatok a vagont harckocsival szétlőtték, így tisztították meg a pályát a vasúti közlekedés számára. A településünk történetét feldolgozó, „100 éves falu a városban” c. könyvben ennek az eseménynek a dátumát október 27-28-ra teszi Pándy Tamás, a könyv szerzője.

Az imrei nemzetőrség tevékenysége és vezetése

Október 28-án kisebb súrlódás volt a helyi rendőrök és a nemzetőrök között. A vallomások és jelentések ellentmondóak. Az egyik szerint Rátkai János szakaszvezető parancsot kapott Papp Sándor alezredestől, a kerületi rendőrkapitánytól, hogy foglalják vissza az imrei rendőrőrsöt a forradalmároktól. A visszafoglalás – egy négyfős járőr segítségével – meg is történt 28-án, a hajnali órákra. A másik forrás szerint október 28-án Rátkai János rendőr szakaszvezetőt, a 49. sz. pestimrei rendőrőrs megbízott parancsnokát Pestlőrincre vezényelték a nemzetőrvezetők kérésére. Csapó Sándor 4. kihallgatási jegyzőkönyvében erről az alábbiakat vallja: „Kb. 27-28-án az én kérésemre Rátkait a kerületi kapitányságra hívták szolgálattételre, úgy hogy az őrshöz ezután már nem tartozott.”47

Pantocsik János november 1-én és 2-án Pestlőrincen és Pestimrén tagtoborzással segítette a nemzetőrség létszámának feltöltését.48 Ezen a napon Kasza Miklós leváltotta Csapó Sándort a nemzetőrség parancsnok helyettesi posztjáról, és még nemzetőr-igazolványát is bevonta. 49

A közbiztonság fenntartása mellett a nemzetőrök, illetve a nemzeti bizottság vezetői megkísérelték az esetleges fegyveres támadás elleni felkészülést is. Az egyik tanúkihallgatási jegyzőkönyvben olvashatunk a következőről: […] egy esetben hallottam, hogy Szőts Mihály Dr. Berczy Károllyal beszélgetve kifejtette, hogy a templom tornyába golyószórót kellene elhelyezni. Ez a beszélgetés akkor történt, mikor a Bizottság meg lett választva este. Hallottam, mikor Berczy azt válaszolta, hogy nem helyesli, mert szétlövik a falut az oroszok.”50

Ugyanezen dosszié egy másik tanúkihallgatási jegyzőkönyvében az alábbiak szerepelnek: […] az ellenforradalom alatt Gy. József és O. Tibor nevű fiatalemberektől elvettem egy géppuskát. A fegyvert én bevontattam a rendőrőrs udvarára, ahol átadtam Szőts Mihálynak. Szőts, miután a géppuskát átvette, előttem adott utasítást ismeretlen fegyveres személyeknek, hogy a géppuskát vigyék fel a templomtoronyba. Miután ezt meghallottam, mondottam Szőtsnek, hogy a géppuska nem jó. Ezután, hogy mi történt a géppuskával, nem tudom. Az esetnek szemtanúja volt B. János, aki motorkerékpáromról leoldotta a géppuska motorkerékpárhoz kötött részeit.”51

A szovjet támadás

November 3-án már nemcsak a katonák, hanem a polgári lakosság is érezhette, hogy küszöbön áll a szovjet csapatok mindent elsöprő támadása Budapest ellen. A szovjet harckocsik ugrásra készen helyezkedtek el a főváros határában. A pattanásig feszült helyzetben a magyar katonák sejtették, hogy közeleg a támadás. Az ezred harci okmányait (harckészültségi terv, mozgósítási terv, hadműveleti napló stb.) a harcálláspont közelében – 70 cm mélyre – elásták, hogy ne kerülhessenek szovjet kézbe. Meglehet, ma is itt, a földben pihennek a 135. honi légvédelmi tüzérezred iratai. 52

A küszöbön álló támadásról tudhatott a rendőrség és a nemzetőrség is, ezt alátámasztják a későbbi vizsgálati jegyzőkönyvek is. A forradalom leverését követően letartóztatott Csapó Sándor kihallgatása során arról beszél, hogy Kasza Miklós november 3-án parlamenterként járt a Ferihegyi repülőtéren a Stromfeld laktanyából vele tartó honvédtiszttel. Ugyanebben a dossziéban található az alábbi jelentés: „Egy orosz tiszt járt náluk 4-én, amikor felszólította őket, hogy meg ne merjék az oroszokat támadni, mert rossz vége lesz. Csapót, Kaszát el is vitték a Ferihegyi repülőtérre, s megmutatták, hogy 300 tank van ott. Ennek ellenére Csapó fegyveres barikádharcra hívta fel az ifjúságot.” 53

E két jelentés ugyanarról az eseményről számol be, azonban a dátum valószínűleg hibás. Az eseménynek értelemszerűen november 4-ét, a második szovjet támadást megelőzően kellett megtörténnie.

November 3-án, a szovjet csapatok várható támadása előtt a pestimrei 49. sz. rendőrőrs állománya elhagyta az őrs épületét. 54 „November 4-én reggel kb. ½ 5-kor erős ágyúdörgésre ébredtünk. Az utakon tankok robogtak, majd repülők zúgtak el felettünk Pest irányába. Hallottuk a bombák robbanását. Az alsó és felső vasútállomás között egy tanknak elszakadt a lánctalpa, napokig ott maradt, időnként céltalanul gépfegyverrel lövöldözött” 55 – emlékezett vissza az eseményekre Gál János.

Aznap, 8-9 óra tájban a pestimrei rendőrőrs előtt megállt egy harckocsi és egy páncélautó. A szovjet katonákat Rátkai rendőr szakaszvezető kísérte el a rendőrség épülete elé. Csapó a szovjet tiszt kérésére átadta az épületben lévő fegyvereket és robbanóanyagokat, amiket a kerületi szovjet parancsnokságra vittek.

November 4-én, 9 és 10 óra között, a Béke tér irányából a Pestimrére vezető úton, a Halomi út sarkán, fegyveresek állították meg a Kasza testvérek által vezetett vöröskeresztes jelzésű mentőautót. 56 Megkérdezték, elvinnének-e három láda „anyagot” a községházára. Kasza Ferenc, aki elmondása szerint egyetlen egyszer sem volt hajlandó a mentőautón fegyvereseket vagy fegyvert szállítani, most kivételt tett. Ennek oka az volt, hogy ekkor az Üllői út teljes hosszában már válogatás nélkül lőtt a szovjet hadsereg mindenre és mindenkire, aki élt és mozgott. 57 Tóth Józsefné visszaemlékezésében elmondta, ezen a napon a patika melletti téren 58 áthaladva eldobott fegyvereket, lőszert és kézigránátot látott.59

Az ’56-os forradalomra visszaemlékezők közül többen is megerősítették, hogy amikor a szovjet csapatok Gyál irányából a főváros belseje felé vonultak a Vörös Hadsereg útján (ma Nagykőrösi út), akkor elsősorban a Vörös Hadsereg és a Vasút utcán, illetve az ezeket keresztező utcák torkolatában volt kitéve a lakosság a bevonuló csapatokat biztosító szovjet katonák lövöldözésének. Gépfegyversorozat rongálta meg a kisállomás épületét és több lakóház homlokzatát a Vörös Hadsereg útja mentén. Gallai István elmondása szerint a Piac téren (ma Vásáros tér) áthaladó teherautóról szovjet katona nyitott tüzet a közért előtt várakozókra, ekkor egy burgonyáért sorban álló vásárló halálos lövést kapott.60

Erős Péter papírra vetett visszaemlékezésében olvashatjuk a következőket: „A házunk előtt játszottunk az utcán. Egyszer csak akna süvítés, a fák tetején a száraz gallyakat verte. Tudtuk, mit kell ilyenkor tenni, hisz a mozikban sok-sok háborús filmben láthattuk. Hasra vágódtunk, majd pár pillanat múlva hallottuk a robbanást, s láttuk a nagy porfelhőt. Ez a Ságvári 61 és Vezér utca sarkán történt az orvosi rendelő felőli oldalon. Futottam be anyámnak újságolni, ő azonnal szaladt oda, hátha segíteni kell valakin.” 62

Tóth Józsefné elmondta, „a Piactér (ma Vásáros tér) felett a város irányában átrepült egy káposztatolvaj. Majd hozzátette, ez volt a beceneve a helikoptereknek, melyek elég rendszeresen landoltak a környék káposztaföldjein, és némi kéretlen betakarítást követően távoztak. A Piac tér egyik lakóházából lövést adtak le a helikopterre, melyből kézifegyverrel viszonozták azt. A földön állók közül senki sem sérült meg.”63

A szovjet hadsereg hazánkban nem állomásoztatott ebben az időszakban MI–4 típusú helikoptert, az esemény legkorábban november 4-én történhetett, és a röplapszórásra érkező MI–4-esek egyike jöhet szóba. Vellai István pestszentlőrinci lakos elmondta, november 4-ét követően megjelentek a területen a „káposztatolvajok”, és vitték a még felszedetlenül a földeken lévő termést.

S. Béla így emlékezett „Tudtuk, hogy a szovjet csapatok jönnek Budapestet ostromolni, ezért két gépágyúval készültünk erre magyar katonákkal, akiktől mi is kaptuk a fegyvert a régi temetőnél 64és az Iparvasútnál vettünk fel hadállást. Kb. 12-en voltunk fiatalok, egyetemisták meg a katonák. Nem sokára azt észleltük, hogy helikopter húz át felettünk és visszamegy Vecsés felé, nyilván bemértek. Rövidesen ágyútűz ért bennünket.” 65

Mindezek után nagy valószínűséggel állítható, hogy a bevonuló szovjet páncélosokat támadó magyar légvédelmi eszközök állásainak légi felderítését végző MI–4 helikopter – a tököli katonai bázisról felszállva – Soroksár, Pestimre, Pestlőrinc légterét érintve a légi felderítés közben átrepülhetett a Piac tér felett, és ekkor érhette a kézi fegyverből leadott lövés. 66

Árvay György visszaemlékezéséből tudjuk, hogy – akárcsak Budapest egész területén – Pestimrén is repülőgépről szórt röplapokon tudatták a lakossággal, hogy megalakult a Kádár János vezette Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány. 67 Ez valószínűleg a Budaörsi szállítóezred AN–2 repülője lehetett. 68

1956. november 4-én, 13 órakor a Budapestre bevonuló szovjet csapatok elfoglalták a Stromfeld laktanyát. 69 Ezután a hadosztály szétoszlott, és mint szervezeti egység teljesen megszűnt. A Magyar Néphadsereg egészét érintő – a forradalom leverését követő – szervezési intézkedésben, melyet a honvédelmi miniszter első helyettese 1957 februárjában 0025/1957 számon adott ki, egy sor alakulat felszámolásáról intézkedett. Ezek közé tartozott az 55. légvédelmi tüzér hadosztály is. 70

A kerület forradalmárcsoportjai nagy mennyiségben jutottak hozzá a honi légvédelmi tüzérezredek 85 mm-es légvédelmi lövegeihez és 37,5 mm-es gépágyúihoz. 71 A kutatások jelenlegi állása, a katonai peranyagok feldolgozása alapján úgy tűnik, november 4. fordulópontot jelentett a forradalmi csoportok számára a légvédelmi tüzértechnikához jutást illetően. Úgy tűnik, mintha a szovjet csapatok megfeledkeztek volna a hadosztályparancsnokság Halomi úti laktanyájáról, illetve a pestimrei tüzérségi ütegállásról. A forradalmárok így – november 4. után – e két helyszínről igen jelentős, mintegy másfél ütegnyi légvédelmi löveget, illetve 37,5 mm-es gépágyút zsákmányolhattak. (Eddig hat 85 mm-es lövegről tudjuk bizonyosan, hogy a kerületi laktanyákból kerültek a forradalmárokhoz.)

Odor Béla eddig még nem publikált eseményre hívta fel a figyelmet. Ő a Kisfaludy utcában lakott, közel a Kapocs utcai kereszteződésnél lévő kiserdőhöz. Emlékezete szerint ez a terület akkoriban nem volt fásítva, teljesen puszta volt. Éppen leszerelt a katonaságtól, és a decemberben esedékes esküvőjére készült. November 4-én vagy az azt követő egyik nap megkérdezték, hogy nem menne-e el egy adott címre a fentebb említett puszta területen álló nehézvontatóval. Ő a kérést elutasította, mivel ilyen gépjárművet soha nem vezetett. Valószínűsíthető, hogy ezzel a vontatóval vitték a helyszínre azt a légvédelmi löveget, melyből néhány lövést az Üllői út felé leadva próbálták megzavarni a szovjet csapatok bevonulását. Odor Béla emlékezete szerint az egyik lövegkezelő az arcán meg is sérült a lövések leadása során. Az Üllői út térségéből az egykori Marx Károly 72 utcán megindult két szovjet harcjármű Pestimre irányába, hogy hatástalanítsák a rájuk tüzelő löveget. A Kisfaludy utcán, Gyál irányába bekanyarodva két villanyoszlopot is kidöntöttek, aminek következtében megszűnt a környéken az áramszolgáltatás.73

Az Odor Béla által említett lövegről Gál János visszaemlékezésében a következőket írja: „Közben a felkelők ágyúkat hoztak, és Pestimre keleti részén felállítva több lövést adtak le az Üllői úti laktanyára, amit a szovjet tüzérség Kispest irányából szórványos tüzeléssel viszonzott. Egy gránát nem messze csapott be egy ház tetejébe.” 74

A forradalom alatt a Cséry-telepnél is állt 85 mm-es légvédelmi löveg. „Az események ideje alatt Pestimre határában a szemétlerakó helyen néhány ágyút állítottak fel, avval a céllal, hogy az arra elhaladó szovjet csapatokat lőjék.75

Azt, hogy ezen a területen több löveg is telepítve lett, megerősíti Erős Péter írásbeli visszaemlékezése. „A szemétbánya tetején […] a felkelők odavittek páncéltörő ágyúkat s azzal is lőtték az elvonuló harckocsikat is. […] Egyre sűrűbb lett a fegyverropogás és a robbanások zaja. Édesanyám jobbnak látta, hogy a piactérnél lévő kocsma pincéjében töltsünk el egy pár éjszakát, az idősebbek állandó imádkozása és a fegyverek ropogása közepette.”76

Gallai István emlékezete szerint a szemétbányánál telepített lövegeket a Marx Károly 77 utcán haladó szovjet harckocsiból észlelték. A harckocsi a Petőfi 78 utca vonalában megállt, tornyát befordították a Petőfi utcába, és legalább tíz lövést adott le a bánya irányába. Ekkor kapott találatot a mezőgazdasági gépjavító állomás is, melynek kapuoszlopa 2006-ig biztosan viselte a repesznyomokat. 79

Idézzük ismét a volt hadosztályparancsnokság a vezérkar részére 1956. december végén írott jelentésének sorait. „A Beloiannisz laktanyába november 5-én fegyveres civilek vonultak be és feltörték a raktárakat. Gépkocsival élelmet, lőszert vittek el, mondván a harcoló egységeknek viszik. Ezt senki nem akadályozta meg, mivel csak egy-két tiszt tartózkodott a laktanyában. Ez így ment egészen november 9-ig. A Beloiannisz laktanyát és az ütegállásokat a lakosság teljesen kifosztotta, az ott talált összes ruházatot, bútorzatot elhordták. Több ütegállásban a legénységi épületnek még a cső vázát sem hagyták meg. A tüzelőállások területe a földdel egyenlővé vált.” 80

Vojtikovszky László osztotta meg velem az alábbiakat még 2003-ban, majd írásba is foglalta visszaemlékezését. Miután a Halomi úton lévő laktanyából annak teljes személyi állománya eltávozott, és Pestimre lakossága rájött, hogy még őrség sincs a laktanyában, egyre többen keresték fel, s vitték haza onnan mindazt, ami mozdítható volt. 81 Édesapja, Vojtikovszky József, pestimrei lakos autóval vitte haza a pokrócokat, ruhaneműt. Egyik alkalommal meglátta őt egy, a környékükön lakó népi ülnök, ám szerencséjére Vojtikovszky József is észrevette őt. Ekkor úgy döntött, nem rakodik ki a kocsiból, ezt a szállítmányt veszni hagyja. Visszaülve a megrakott autóba, elment a rendőrségre, és átvételi elismervény ellenében leadta a nála lévő felszerelési tárgyakat azzal, hogy a fosztogatók elől sikerült e darabokat megmentenie. A forradalom leverését követően nyomozók vitték magukkal Vojtikovszky Józsefet a rendőrségre, ahol a történtekről (laktanya-fosztogatás) kezdték őt faggatni. A letartóztatástól csak a rendőrségtől kapott átvételi elismervény mentette meg.

R. L. visszaemlékezésében teljes egészében megerősíti Vojtikovszky László szavait. Elmondja, hogy Pestimre (és Pestszentlőrinc) lakossága minden mozdíthatót széthordott a laktanyából. Ruházat, fegyver, lőszer, élelem, mind az itt élőkhöz került. Volt olyan eset is, amikor a laktanyába sem kellett elmenni, mert Pestimre utcáin honvédségi teherautókról bálában dobálták le a ruházati felszerelést.

Csapó Sándor Kistarcsán 1957. 06. 01-jén tett vallomásában a következőket mondta: „Itt meg kell említsem, a Beloiannisz laktanya kifosztását, amikor a Pantocsik azt mondotta, inkább vigyük mink, mint sem az oroszok!82

November 9-én, körülbelül 10 órakor a szovjet csapatok lőtték a laktanyát. Ekkor több találatot kapott a parancsnoki épület is. Az esti órákban a szovjet csapatok bevonultak a laktanyába. 83

November 4-ét követően rohamosan romlott Pestimre közbiztonsága. K. Tamás rendőr szakaszvezető tanúvallomásából tudjuk, „a lakosok panaszkodtak, hogy álarcos fegyveres emberek járnak fosztogatni. Több lakos kárt is jelentett be (Disznót, kerékpárt stb.)” 84. November 4-e után továbbra is Papp alezredes maradt a kerületi rendőrkapitányság vezetője. A szovjet parancsnokkal, Popov Potkolkovnyikkal aláírt szerződés értelmében megindult a fegyverek begyűjtése. A szovjetek naponta páncélautón szállították el a begyűjtött fegyvereket az imrei rendőrőrsről. 85 „A közbiztonság javítása érdekében megvalósult területünkön is a karhatalmi tiszti járőrözés. 24/24 órás szolgálatban 1 rendőr, 1 nemzetőr és 2 honvédtiszt alkotta a járőrt.” 86 November 6-át követően Csapó Sándor átvette Kasza Miklóstól a Pestimrei Nemzetőrség parancsnoki teendőinek ellátását.

Több visszaemlékező, így Odor Béla, Elekesné Fa Mária és Árvai György is elmondta, hogy a forradalom leverését követően – szovjet harckocsi-biztosítás mellett – szovjet-magyar vegyes járőr járta házról-házra Pestimrét, forradalmárok és fegyverek után kutatva. Odor Béla nem vette észre, amikor a járőr bement a házukba, és a zajra azt hitte, menyasszonya érkezett hozzájuk. Meg akarta ijeszteni őt, ám a járőrrel találta szembe magát. Árvai Györgytől tudjuk, a járőr nem ment be minden házba. Néhai Elekesné Fa Mária emlékezete szerint a járőrök célzottan rákérdeztek bizonyos személyek hollétére, tehát tudták, hogy kit, kiket keresnek.87

Az egyik korabeli jelentésből úgy tudjuk, hogy Pestimrén „egy orvos [helyesen orosz] alezredes még 1500 fegyvert követelt a 150-200 db fegyver leadása után.” A valószínűleg hálózati személy „állítása szerint Imrén még most is sok fegyver van elrejtve, jobb időkre félretéve”88.

Amikor elrendelték a lakosságnál kint lévő fegyverek és hadfelszerelések begyűjtését, Csapó Sándor, a nemzetőrség parancsnokhelyettese kijelentette, ő nem szedi össze a kiadott ruházatot és fegyvereket, hátha még szükség lesz rájuk.

Deportálás, menekülés, megtorlás

Kissné Csizmadia Ella írja visszaemlékezésében: „[…] az akkori vezetők ismét jól döntöttek, hazaengedték a sorköteles katonákat. Fegyver letéve. Sajnos a kiskatonák közül mennyit, nem tudom, de jó pár vagonnal összegyűjtöttek az oroszok, ahogy haza fele kezdtek széledni. Nekem is volt ismerősöm, Gyuszi, akiket pár hónappal később, amikor már konszolidálódott a helyzet, visszahoztak a Szovjetunióból. Úgy tudom, az összes visszajött.”89

Gosztonyi Pétertől tudjuk, a deportálások irányítója Szerov I. F. hadseregtábornok (1953–58 között a szovjet KGB elnöke) volt, aki 1956-ban Magyarországon kiemelkedő szerepet játszott a megtorlásban.90

Pestimréről Árvai Gyula (Kissné Gyuszi nevű ismerőse!) és Deutsch Tibor deportáltak neve vált ismertté. Őket nem kérdezhettük meg az egykor történtekről, mivel mindketten elhunytak már. Árvai Lászlóné emlékezete szerint Árvai Gyula a következőket mondta el visszatérése után: október végén, november elején hagyta el alakulatát, miután hazaküldték a laktanyából a sorállományt. Az Árpád hídon ment keresztül egyenruhában, amikor a szovjet hadsereg egysége elfogta őt. A többi sorkatonával együtt bevagonírozták őket, és megindultak Kárpátalja irányába. Családja legközelebb 1956 karácsonyán 40 kilóra lefogyva látta viszont.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a harc teljesen reménytelen, sokan a várható megtorlások elől külföldre menekültek. Jelentős részük fiatal volt, akiknek nem volt még egzisztenciája, nem volt mit itt hagynia, s kellő erőt érzett magában egy új élet elkezdéséhez. De sokan menekültek el azok közül is, akiket a Rákosi rendszerben üldöztek […] egzisztenciájuktól megfosztottak.91

Az ÁBTL O-16653 Objektum Dosszié 25. f. összefoglaló jelentéséből tudjuk, hogy Pantocsik János több esetben előkészítette a forradalomban részt vevő társai külföldre távozását. 1957. január 6-án este a Kelenföldi pályaudvaron szállt vonatra Kasza Ferenc és bátyja, valamint a forradalom alatt karján és lábán megsérült S. Béla és barátnője. A vonaton együtt utaztak egy főpappal, aki – kinézetük alapján – tisztában volt úti céljukkal. A sérült fiatalemberhez és barátnőjéhez fordulva megkérdezte tőlük, házasok-e. A nemleges választ hallva elmondta, ez bizony nagy baj, mert így, ha sikeresen át is jutnak a határon, nem maradhatnak együtt, még az is lehetséges, hogy nem egy lágerbe kerülnek. A vonat késő éjjel ért Győrbe, ahol a főpap kinyittatta a székesegyházat, és éjfél előtt néhány perccel elvégezte az esketési szertartást. „Mivel statáriumot hirdettek azokra, akik átvitték volna az emigránsokat, ezért kocsmai információk alapján memorizáltuk az útvonalat, […] mocsáron, lápon mentünk át mintegy 22 kilométert. Bécsben jelentkeztünk egy menekült-lágerben.” A csoport határátlépésének dátuma, 1957. január 7. S. Béla és felesége Kanadában élnek a mai napig is. Kasza Ferenc Kolumbiába került, majd tíz évvel később hazatelepült.92

A kerületben korábban állomásozó légvédelmi hadosztály végleges megszűnése előtt még egy csoport intézte a személyi állomány ügyeit, a szétszóródott és széthordott felszerelés összegyűjtését: „A ho. szűk törzse november 18-án alakult meg az Ibrahim laktanyában 93 az ezredtörzs egy pár tisztjének bevonásával, akik intézték a jelentkező tisztek ügyeit, valamint a legénység leszerelését. Illetve az egy évüket töltött legénység szolgálatba állítását.

November 27-én a törzs visszakapta a szovjet csapatoktól a laktanya felét, és azóta a ho. és az ezredek tiszti állományából egy törzs alakult, mely anyaggyűjtési szolgálatot lát el. A laktanyában lévő részleg eddig 54 gépkocsit, 33 rádiót, 330 távbeszélő készüléket, 3300 tekercs távbeszélő vezetéket + nagymennyiségű ruházati, műszaki, vegyvédelmi és tüzérségi, valamint épület berendezési tárgyakat gyűjtött össze.”94

Dani Ernőtől tudjuk, hogy a rádió felhívására ő is itt jelentkezett november 20-án. Both Jenő őrnagy felhívta a figyelmét arra, hogy körözést adtak ki ellene, tehát menekülnie kell. Egykori hadosztályparancsnoka kéthavi illetménnyel bocsátotta útjára.95

A területen élő volt ÁVH-s tisztektől és a hálózati személyektől kapott jelentések, illetve a rendőrség állományába tartozók tanúvallomásai alapján nyomozást rendeltek el pestimrei tevékenységük miatt 1957. augusztus 28-án dr. Berczy Károly, 1957. szeptember 9-én Csapó Sándor és Szőcs Mihály ellen. A forradalom leverését követően sokan kerültek rövidebb, hosszabb időre vizsgálati fogságba, börtönbe.

Mindarról, amit átéltek, álljon itt Erős Péter visszaemlékezése bátyjára, Erős Pál nemzetőrre. […] történt még a forradalom leverése után közvetlen egy családi dráma… Egyik éjjel elvitték a húszéves Pali bátyámat. Gyerekkori barátjánál a padláson puskát „találtak”, kiverték belőle, kik a haverok. […] Anyánk többször kapott idegösszeroppanást, amíg több hónap elteltével végre hazajött. Senkinek egy szót sem szólt, nem szólhatott, hogy hol volt, és min ment keresztül, mi történt vele. Árnyéka volt testileg, lelkileg a régi önmagának! Évtizedek teltek el, többször megpróbáltam szóra bírni, sajnos nem sikerült. Apám 82-es halála előtt egyszer kérdeztem, a bratyó magának sem beszélt? Akkor mondta apám, egyszer elmondta a testvérem, hogy ahol volt (talán a gyűjtőben?) a cellájuk egyik magasabban lévő ablakából kiláthattak oda, ha egymás vállára álltak, ahol az udvar sarkában hajnalonta akasztottak. Azt mondták, nem a kíváncsiság végett, hanem ha ismerőst akasztanak, s bárki talán túléli, meg tudja a borzasztó igazságot vinni a hozzátartozóknak! Nem tudták számon tartani a teméntelen akasztást. Szegény bátyám már nincs az élők sorában, 64 évesen meghalt. Magával vitte a sok borzasztó titkát.96

Lábjegyzet linkek

  1. HL 2253/1956 1. f. tanúkihallgatási jkv. Papp Sándor r.alez.
  2. A szerző gyűjtése
  3. A szerző gyűjtése
  4. ÁBTL 3.1.9. V-142003. 192. f. Dr. Berczy Károly vallomása.
  5. A szerző gyűjtése
  6. A Címer utca és a Nemes utca sarkán állt az épület, 1956-ban itt működött a rendőrőrs.
  7. A szerző gyűjtése
  8. A 135. ezred ütegparancsnokainak névsora:

    1. üteg Soroksár, Dani Ernő hadnagy

    2. üteg Dunaharaszti–D, Kengyel Sándor főhadnagy

    3. üteg Pesterzsébet, Turjánszki Imre főhadnagy

    4. üteg Kőbánya Téglagyár, Kovács Flórián hadnagy

    5. üteg Újköztemető–É, Nyírő Imre hadnagy

    6. üteg Ferihegy–ÉK, Kövér János főhadnagy

    7. üteg Dunaharaszti–K, Rotyik István hadnagy

    8. üteg Pestimre–DK, Huszár István főhadnagy

    9. üteg Alsónémedi–É, Boza Sándor főhadnagy

  9. VERES Mihály: Légvédelmi tüzérek és rakétások. A légvédelmi tüzér- és rakétacsapatok története (1948–2000). Veszprém, 2002. Püski 54. o.
  10. A szerző gyűjtése
  11. Nyugállományú alezredes, 2002-ben Légvédelmi tüzérek és rakétások címmel monográfiában foglalta össze a légvédelmi tüzér- és rakétacsapatok 1948 és 2000 közötti történetét.
  12. HL MN különgyűjtemény-E-4./29 379–388. f.
  13. HL MN különgyűjtemény-E-4./29 379–388. f.
  14. A szerző gyűjtése
  15. HL MN különgyűjtemény-E-4./29 379–388. f.
  16. Szántó Farkas Béláról van szó. Budapesti Katonai Bíróság 056/1958., Katf. 065/1958. II. fok
  17. A rendőrőrssel átellenben, a Hősök tere túloldalán lévő patika épülete
  18. ÁBTL 3.1.9. V-142003.
  19. ÁBTL 3.1.9. V-142003. 216., 229., 303–304. f.
  20. ÁBTL 3.1.9. V-142003. 320. f.
  21. A helyszín az imrei Hősök tere, a szobortalapzat az első világháborús emlékmű. ÁBTL 3.1.9. V-142003. 268–271. f. Csapó Sándor 1. kihallgatási jkv.

  22. ÁBTL 3.1.9. V-142003. 320–321. f. K. Tamás tanúkihallgatási jkv.
  23. ÁBTL 3.1.5. O-16653. 25. f.
  24. ÁBTL. 3.1.5. O-16653. 61. f.
  25. ÁBTL 3.1.9. V-142003. 220. f.
  26. A szerző gyűjtése
  27. Bár konkrét dátumot nem tartalmaz a vizsgálati dosszié. 3.1.9. ÁBTL V-142003. 276–278. f.
  28. ÁBTL 3.1.9. V-142003. 205. f.
  29. Az imrei forradalmi bizottság elnöke
  30. ÁBTL 3.1.9. V-142003. 177-178. f.
  31. ÁBTL 3.1.9. V-142003. 350. f.
  32. HL Budapesti Katonai Bíróság Katf. 065/1958. II. fok.
  33. ÁBTL 3.1.9. V-142003. 216–223. f.
  34. Veres Mihály a katonai perek anyagát kutatva talált rá az alábbi adatra: A kőbányai katonai per anyagában Szabó Mihály hadnagy vallomásában elmondja, parancsot kapott arra, hogy húsz fővel menjen át Rákoskeresztúrra, a lőszerraktár őrzésének megerősítése céljából. HL Budapesti Katonai Bíróság 073/1959 Silye Sámuel tizedes és társai.
  35. HL MN Különgyűjtemény-E-4/29 379–388. f.
  36. Halomi út, Beloiannisz laktanya
  37. HL Budapesti Katonai Bíróság 605/1957., 163/1958 Molnár-per 19. f.
  38. Ma Nagykőrösi út. Ingadozó használat: Vörös Hadsereg/Vöröshadsereg. A forrásokban eredeti változatában hagytuk, a tanulmányban a szerző a Vörös Hadsereg formát használta.
  39. Ma Nagykőrösi út
  40. Ma Nemes utca
  41. A szerző gyűjtése
  42. Ma Szenczi Molnár Albert Református Általános Iskola
  43. Ma Nagykőrösi út
  44. A szerző gyűjtése
  45. ÁBTL 3.1.9. V-142003. 42-43. f.
  46. ÁBTL 3.1.9. V-142003. 31–36. f.
  47. ÁBTL 3.1.9. V-142003. 285. f.
  48. ÁBTL. 3.1.5. O-16653 23. f.
  49. ÁBTL 3.1.9. V-142003. 316. f.
  50. ÁBTL 3.1.9. V-142003. 404. f.
  51. ÁBTL 3.1.9. V-142003. 403. f.
  52. Veres Mihály, a szerzőhöz írt 2006. március 30-i levelében írja ezt a 135. ezred törzsfőnökétől kapott információ alapján.
  53. ÁBTL 3.1.9. V-142003. 276–278. és 350–351. o.
  54. A XVIII. kerületi Rendőrkapitányság vezetését a Lőrinci Nemzetőrség részéről Molnár, Bányai és Hideg vették át. (HL Budapesti Katonai Bíróság 605/1957., 163/1958., Katf. 62/1958., 516/1958)
  55. A szerző gyűjtése
  56. A Kasza testvérek a forradalom kitörése után megszerezték a házukban parkoló mentőautót, mellyel a várost járták, kórházba szállítva a sérülteket.
  57. A szerző gyűjtése
  58. Az imrei Hősök tere, ennek sarkán állt a rendőrőrs.
  59. A szerző gyűjtése
  60. A szerző gyűjtése
  61. A szerző gyűjtése
  62. A szerző gyűjtése
  63. Szonderik Gyula nyugállományú alezredes, repülőmérnök, helikopter-szakértő figyelmembe ajánlotta a katonai szakirodalomból VÁNDOR Károly: Légierő társbérletben. A szovjet légierő és légvédelem története Magyarországon és Ausztriában, 1944–1991 (Budapest, 2009-2010) c. könyvét, melyben a szerző leírja, „az 1956. november 4-én este érkezett 239. Gvtap Li-2-i a szovjet családok kimenekítését, MI-4-i röplapok szórását folytatták.”
  64. A lőrinci régi temető az Üllői út mellett
  65. A Pestszentlőrinci Pestszentimrei Polgár c. lap VII. évfolyam 2. szám 7. oldalán olvasható S. Béla visszaemlékezése. Vándor Károly katonai szakíró, aki a hazánkban 1945-től állomásozó szovjet haderő történetének kutatója, tárgyi emlékeinek, dokumentumainak gyűjtője, megerősítette azt a feltételezésemet, mely szerint az MI–4 helikopter a tököli szovjet légi bázisról felszállva végezte a felderítő repülését. Tájékoztatásából kiderült, már október 23-át követően megalakult Tökölön egy vegyes szállítószázad, melynek állományába november 4-ével 4 vagy 5 MI–4 helikopter tartozott.
  66. Veres Mihály hívta fel figyelmemet arra, hogy november 4-étől a szovjet hadsereg egyre több MI-4-es helikoptere hajtott végre feladatot Budapest légterében. November 4-én délután – a délelőtti Juta-dombi csata után – a letartóztatott magyar kormánydelegációt is helikopterrel szállították Tökölről Mátyásföldre. November 4-én délután a Juta-dombnál, ill. a Határ útnál is tüzeltek helikopterre, sőt később az Üllői út, illetve Kőbánya térségében is.
  67. A szerző gyűjtése
  68. IVÁN Dezső: A magyar katonai repülés története 1945–1956. Budapest, 1999.
  69. HL MN különgyűjtemény-E-4./29. 379–388. f.
  70. VERES Mihály: Légvédelmi tüzérek és rakétások. A légvédelmi tüzér- és rakétacsapatok története (1948–2000). Veszprém, 2002.
  71. November 4-én 13 órakor a bevonuló szovjet hadsereg elfoglalta az Üllői út melletti Stromfeld Aurél laktanyát. Ezt megelőzően azonban civil fegyveresek kivontattak a laktanyából 2 db 85 mm-es légvédelmi löveget, melyeket a Béke téren telepítettek. A lövegek parancsnoka Szántó Farkas Béla főhadnagy, a Stromfeld Aurél laktanya légvédelmi tüzértisztje lett. Itt harcolt Cziller József főhadnagy és Krizsán Rezső főhadnagy is.
  72. Ma Nemes utca
  73. A szerző gyűjtése
  74. A szerző gyűjtése
  75. ÁBTL. 3.1.9. V-142003. 343. f. KT Csapó Sándorról.
  76. A szerző gyűjtése
  77. Ma Nemes utca
  78. Ma Címer utca
  79. A szerző gyűjtése
  80. HL MN különgyűjtemény-E-4./29. 379–388. f.
  81. A szerző magántulajdonában lévő Pestszentimrei Önálló Néprajzi-, Ipar- és Helytörténeti Gyűjteményben őrzött egyenruházati darab (pufajka) is ekkor került ki a laktanyából.
  82. ÁBTL 3.1.9. V-142003. 219. f.
  83. HL MN különgyűjtemény-E-4./29. 379–388 fólió
  84. ÁBTL 3.1.9. V-142003. 321. f.
  85. ÁBTL 3.1.9. V-142003. 221. f.
  86. ÁBTL 3.1.9. V-142003. 220. f.
  87. A szerző gyűjtése
  88.  ÁBTL 3.1.9. V-142003. 350–351. o.
  89. A szerző gyűjtése
  90.  „…Malasenkó elmondta nekünk: voltak 1956 novemberében deportálások ki a Szovjetunióba (vagyis Kárpátaljára). Főleg fiatalokat vittek, Szerov parancsolta meg, mivel kevés KGB-s őrség volt, neki, Malasenkónak kellett egyszer egy ilyen szerelvényhez katonákat adni. Emlékszem, több mint ezer embert vittek ki akkor az országból.” A későbbiekben az ENSZ, valamint Kádár és Münnich határozott fellépése akadályozta meg a további deportálások folytatását. Sőt sikerült 1956. december 31-ig azokat is visszahozni Kárpátaljáról és Galíciából, akiket Szerov előzően kiszállíttatott. GOSZTONYI Péter: A magyar Golgota. A politikai megtorlások vázlatos története Magyarországon 1849-től 1963-ig, és egyéb korrajzi történetek. Budapest, 1993. 294. o.November 10-ig Szerov tábornok emberei 3773 főt tartóztattak le, és 700 főt Csap állomásra irányítottak. Ezt Szerov K-vonalon jelentette november 11-én Hruscsovnak. 1956. november 13-án Szerov ismét jelentést tett Hruscsovnak. Ebben a jelentésben már 4056 letartóztatottról és 767 fő deportáltról számol be. SZEREDA, V. – SZTIKALIN, A.: Hiányzó lapok 1956 történetéből. Dokumentumok a volt SZKP KB levéltárából. Budapest, 1993.

  91. Az 1956-os magyar forradalom. (Szerk.: LITVÁN György) Budapest, 1991. 89. o.
  92. Pestszentlőrinci Pestszentimrei Polgár VII. évfolyam 2. sz. 2004. szept.–okt. 7. o.
  93. A Beloiannisz laktanya új, szovjet elnevezése
  94. HL MN Különgyűjtemény-E-4./29. 379–388. f.
  95. A szerző gyűjtése
  96. A szerző gyűjtése