Az áldozat
Horváth Éva visszaemlékezése 1
Soha nem fog sikerülni elfelejtenem a velem és édesapámmal megesett szörnyűségeket. 1956. november 8-án történt, 16 éves koromban. A Béke tér utáni Fröhling péknél álltunk sorba kenyérért. Pest felől szovjet tankok jöttek, és az egyik tüzet nyitott az Üllői úton, Vecsés irányába. Az ágyúlövedék eltalált egy villanyoszlopot. A repeszek és faszilánkok a sorban állók közé repültek. Engem és édesapámat, Horváth Lajost is eltalálták. Az emberek az Üllői úti bejáraton próbáltak beszaladni a pékhez, így mi is. Éreztem, hogy a jobb lábammal valami nagyon nincs rendben, egy Feri nevű fiatalember elszorította sebemet, hogy csökkentse a vérzést. A tankok közben odaértek, és látván a futó embereket, géppuskatüzet nyitottak rájuk. A repeszek és a géppuskatűz hatására 15-en azonnal, a kórházba szállított sebesültekkel együtt összesen 21-en haltak meg. 2
Az én repesztalálatom nem ért csontot, azonban leszakította az Achilles-inamat, és a vádlim jelentős részét. Elvittek a Kassa utcai Általános Iskolában kialakított elsősegélynyújtó helyre, ahonnan egy fiatal srác egy kézsérült fiatalemberrel együtt bevitt bennünket a Szent István kórházba. Egy másik srác vöröskeresztes zászlót lobogtatva állt a dzsip lépcsőjén. A Határ útnál szovjet katonák állították meg a kocsit, de látva a vérző embereket, továbbengedtek bennünket. A kórházban 2,5 liternyi vérátömlesztést kaptam. Odahozták édesapámat is, őt időközben megoperálták az akkor még Steinmetz kapitány utcában lévő SZTK-ban. Az operációt egy fiatal orvos(tanhallgató?) végezte, de a szilánkok által szétszaggatott epehólyag és máj, valamint a bennmaradt rengeteg apró szilánk együttesen vérmérgezést váltottak ki nála, így november 14-én szörnyű szenvedések között, morfiumozva, a magyar Himnusz egész épületben hallható éneklése közepette meghalt. Engem Dr. Peer Gyula operált, aki kijelentette: „Addig nem nyugszom, amíg ez a kislány táncolni nem tud” – s arany kezével nagyszerű munkát végzett. Sebesülésem következtében 24 műtéten estem át, jobb lábam ma is nagyon rossz. Férjhezmenetelem után fiúnk született, fiam 32 éves, már nyugdíjas vagyok. Ma is keresem azt a Ferenc nevű fiatalembert, aki segítségével sokat tett az életem megmentéséért.
A kisegítő
Tóth Ferenc visszaemlékezése 3
A Dél-pesti Sütőipari Vállalatnál volt a munkahelyem 1956-ban. Október 23-án még dolgoztam Kispesten, de másnap már nem tudtam bemenni, mert nem jártak a villamosok. Még a rend nem is állt helyre, még a nép fel sem ocsúdott, már a szovjet csapatok visszajöttek. Amikor ez történt, teherautók szállították az embereket, aki pedig nem tudott felszállni, gyalog ment befelé a városba. Voltak napok, amikor a közlekedés még gyalogosan is veszélyes volt.
Mivel valamit segíteni akartam, elmentem a volt Fröhling-pékségbe, és megcsináltam az adminisztrációt. Az akkori üzemvezető, Engel László megkért, hogy menjek a kapuhoz, és 3-4 embert engedjek be, ha szólnak. A Vecsési utca felőli kapunál eresztettem be az embereket. Sajnos, a sor a pékséget megkerülve az Üllői úton is folytatódott.
Már osztottuk a kenyereket, amikor az Üllői úti laktanyában ismeretlen személyek lőni kezdtek. Közben egy lövés a TÜKER sarkánál lévő kis házat, egy másik a Háromszék utca 17. szám alatti ház ereszét találta el. Ettől jó néhányan megijedtek és hazamentek. A laktanyából továbbra is hallatszottak a lövések, amelyek most más irányba tartottak. Nem sokkal ezután Pest felől, mintegy válaszként, ágyúszó dördült, s hallani lehetett, amint a lövedék elhúz felettünk. Ezután már drámai gyorsasággal peregtek az események.
Még 1-2 ágyúgolyó süvített felettünk, majd egy becsapódott a benzinkút előtt. Közvetlenül utána a pékség előtti villanypóznát találta derékba egy lövedék. A szétspriccelő repeszek a sorban állók közé vágódtak. Azokat érték, akik az Üllői út felőli részen álltak. Rengetegen megsérültek, s az eseménynek sok halálos áldozata is lett. Aki tudott, elszaladt, de egypáran összefogtunk, és a kiskapun keresztül a sebesülteket behoztuk az utcáról, s egy üres telekre vittük. Akit tudtunk, gyors elsősegélyben részesítettünk. Köztük volt egy szomszédunk is a lányával. Horváth Lajos volt az illető, aki 4-8 nap után belehalt sérüléseibe. Lányának, Évának az alsó lábszáráról szakította le a húst a repesz. Az erősen vérző lábát a combnál nadrágszíjammal szorítottam el. Orvosért szaladtam. A Vecsési utcában futottam, amikor 2-3 tank érkezett. Sűrűn géppuskáztak, hogy mindenkit elriasszanak. Nem is mertem akkor átmenni az Üllői út másik felére, ahol Wiedemann doktor úr lakott. Tovább futottam, és kerítéseken átugorva jutottam ki az Üllői útra, amikor már elmentek a tankok.
A doktor úrnak elmondtam, mi történt, és a segítségét kértem. Nem messze, a Háromszék utcában lakott egy másik orvos, dr. Szegő Loránd. Őt is felkerestem. A feleségével együtt jött segíteni. Hazaszaladtam a szüleimet megnyugtatni, hogy élek. Mire visszamentem a pékséghez, már elszállították a sebesülteket. Akik meghaltak, és nem tudták megállapítani, hogy kicsoda, azokat ideiglenesen a Kassa utcai iskolába vitték.
Lábjegyzet linkek
- Megjelent: Pestszentlőrinci–Pestszentimrei Polgár. 2003. december 8. o., lejegyezte Várhalmi László.
- November 8-án 20 ember vesztette életét a kerületben. Közülük 16 biztosan a Fröhling-pékség előtt sorban álló fegyvertelen civil volt. Az anyakönyvben nem mindig szerepel a haláleset pontos helyszíne. Akiknél ez hiányzik, azokról a jelenleg ismert adatok birtokában nem mindig lehet megállapítani, hogy a pékségnél vagy máshol haltak-e meg. Horváth Lajos nevét nem a kerületi anyakönyvbe jegyezték be, és a dátum is eltérő az ismert okok miatt.
- A visszaemlékezés szerkesztett változata megjelent: Pestszentlőrinc krónikája. Szerk. dr. TÉGLÁS Tivadar.