Egyetemi hallgatók voltunk. 22-én, a Műegyetemen volt egy alakuló ülés, amikor megfogalmaztuk és elfogadtuk a 16 pontot.
23-án, délután, 3-4 órakor a Bem-szobor elé mentünk. Ott nagy tömeg volt, nem lehetett látni a végét. A szónokokat nem jól hallottam, mert messze voltam. Később a Kossuth térre mentünk, azután a Rádióhoz. Oda 8-9 óra tájban értünk, már sötétedett.
Akkor már voltak közöttünk katonák, de még nem volt lövöldözés. Később én is kaptam egy puskát. Hogy ki lőtt először, azt senki sem tudja megmondani, én sem. Őrjítő tömeg volt, ordítás, visítás és a lövések zaja. Csepelről és talán más gyárakból is jöttek teherautóval, onnan osztogatták a fegyvereket. Én is kaptam egy dióverőt, de nem volt hozzá töltényem.
Emlékszem, ballonban voltam. Egy vérző, eszméletlen embert a karjainál fogva húztam kifelé a veszélyzónából. Nem ismertem, de úgy mondom, a barátom, hiszen egy oldalon voltunk. Közben lőttek, de valahogy eszembe se jutott, hogy féljek. Csak segíteni akartam. Nagyon nehéz volt, borzasztóan vérzett, de élt. Kihúztam az Üllői útig. Jött egy kis platós teherautó, bádog platójú, szerencsére megállt. Arra feltettük, és kértem, hogy vigyék el valamelyik kórházba. Ez már 10, fél 11 körül lehetett.
Elindultam hazafelé, de csak akkor vettem észre, hogyan nézek ki, amikor az Üllőin felszálltam a villamosra, és tágultak tőlem az emberek. Az arcom és a ruhám is véres volt. Ők a villamoson talán semmiről sem tudtak. Kiértem Lőrincre (a Petőfi Sándor utcában laktunk, apám fakereskedő volt még a háború előtt), amikor anyám meglátott, majdnem elájult.
A rádióból hallgattuk, hogy mi történik. Anyám kimosta az egyetlen ballonomat.
A pártháznál nagyon megvertek egy embert. Szerettük volna megmenteni. Akkor értem oda, amikor a bejárat körül már egy 30 fős tömeg ordított, és középen egy ember összekuporodva mondogatta, hogy nem ávós. De a tömegből azt kiabálták: „A pártbizottságból való!” A fejét, szemét beverték. Szerencsére a rendőrök körbevették, kiemelték és elvitték, így menekült meg.
A dióverőt leadtam a kapitányságon, nem használtam. Lett helyette másik fegyverem. A megvert ember miatt mentem be a kapitányságra, Papp alezredeshez. „Jó hogy, jön, alakítunk egy olyan egységet, akik járják az utcákat és vigyáznak a rendre” – mondta. Így kerültem a kapitányságra.
Egy nagy autóval hárman Papp-pal bementünk a Corvin közbe jelentkezni, egy bőrkabátos, energikus férfi vezette a kocsit. Ő is forradalmár volt. Azért mentünk, bejelentsük, hogy a lőrinci rendőrség átáll a felkelőkhöz. A Corvin köz már nagyon romos volt, géppisztolyos gyerekek őrizték. Leálltunk, csak gyalog tudtunk bemenni. Két civil és a Papp az egyenruhájában. A corvinos fiúk azt hitték, hogy fogolyként hozzuk. Géppuskával kísértek a parancsnokhoz. Bocskai-sapkás, régi katonatiszt lehetett, nagyon határozottan beszélt. A falhoz állítottak minket, úgy mondta el Papp rendőrkapitány a mondanivalóját. Erre a parancsnok azt válaszolta, hogy jól van, menjenek haza, szervezzék meg az őrséget, és próbálják megtartani a rendet.
Később igazolványt is kaptam, amit a Kopácsi írt alá. A két pisztolyt a belügyminisztérium épületéből (a Margit híd lábánál) szereztem. Nem voltak már ott rendőrök, de a folyosókon ládákban állt a fegyver, bezsírozva. Kivettem két pisztolyt és lőszert hozzájuk. Azzal jártunk esténként járőrözni.
Ez volt a feladatunk. Papp 2-3 fős járőröket szervezett. Kijárási tilalom volt, azt mondták, hogy ne tétovázzunk, főleg ha fegyveressel találkozunk. Alacsonyan lőjünk. A rendőrlaktanyától 1 indultunk, végig az Üllői úton, majdnem az Iparvasútig mentünk. Az üzleteket védtük. Több egység is cirkált. Azután visszamentünk a kapitányságra. Kaptunk egy teát, zsíros kenyeret.
Jött ez a bizonyos nagygyűlés Lőrincen, én is ott álltam a tömegben, és összefutottam a Sokoray Béla édesapjával, aki evangélikus lelkész 2 volt. Megkérdezte, hogy voltam-e bent a városban, és mondjak róla valamit a tömegnek. Én elmondtam, amit láttam. Engem és a Száyer Nándit is beválasztottak a bizottságba. Együtt jártunk gimnáziumba. Másik karon tanultunk a műegyetemen, ő általános mérnök, jó statikus lett, nagy karriert futott be Amerikában. Úgy emlékszem, hogy a választás közfelkiáltással történt. Többek neve elhangzott, Sokoray, Balogh; a Ludányi gyereket is megválasztották. Több ülésen is részt vettem, a Sokoray papája, a lelkész biztosan ott volt, rá emlékszem. Mindig délután gyűltünk össze, elsősorban adminisztratív dolgokkal foglalkoztunk.
Furcsa, de az oroszok között is volt, aki szimpatizált velünk. Jól beszéltem oroszul, ezért azt kérdeztem tőlük: „Miért jöttetek?” Azt mondták, hogy le akarják verni a „revolúciót”. Megpróbáltuk megmagyarázni nekik, hogy ez népfelkelés. Azután elfajultak a dolgok, már nem lehetett velük beszélni, csak lőttek. Akkor lőtték le a Szekeres Tomit 3 is.
A Keleti pék – mellette volt apám üzlete a háború előtt – később Fröhling pék 4lett. A pékséggel szemben, az Üllői másik oldalán volt egy kis ágyú, fölfelé lőtt a „Szarvas csárda” 5 irányába. Talán páncéltörők voltak, mi úgy hívtuk őket, hogy „boforc”.
Nem messze volt a Szekeresék üzlete. Biztosan az ágyú miatt géppuskázták végig azt az oldalt. Úgy tudom, hogy épp csak kinézett. Én a bizottság alakuló ülésén értesültem a haláláról, felszólítottak, hogy én búcsúztassam. Jól ismertem, remek focista volt. Három embert temettek el akkor ünnepélyes keretek között a lőrinci temetőben, a többiek nevére nem emlékszem.
A szovjet megszállás után bujkálnom kellett. A kapitányságon szolgált apám jó barátjának fia. November vége felé eljött hozzánk, és azt mondta, hogy dugjam el a pisztolyokat és az igazolványt, mert nagyon keresnek. Volt a rendőrségen egy személyzetis, aki nagyon el akart engem kapni. Sokáig kerestek, de szerencsére nem tartottak házkutatást. Apámra bíztam a két pisztolyt és a Kopácsitól kapott igazolványt, ő pedig bedobta a házunk udvarán álló kútba.
Először a kerületben bujkáltam, másfél hónapig, a kapitányságtól alig 250 méterre. A hegedűművésznő anyuka gyerekei – a két fiú és a kislány – jó barátaim voltak, ők bújtattak. Többször beszéltem apámmal, a szomszédok közvetítettek. De a személyzetis nagyon nyomozott. Nem akartam bújtatóimat veszélybe sodorni, ezért fogtam magam, és lementem Mendére.
Úgy volt, hogy elmegyek az országból. Amikor nagyon kerestek, a szüleim lehúzták az ujjukról a karikagyűrűt, odaadták azt, ami érték volt otthon. De nem tudtam elmenni. Anyám annyira zokogott, így hát inkább lementem Mendére az erdei házba. Talán abban bíztam, hogy mégiscsak segítenek a nyugatiak. Közben apám barátjának fia elment hozzánk, és megígérte apámnak, hogy a rólam szóló papírokat megpróbálja eltüntetni.
Azután érdekes módon már nem kerestek, úgy tudom, hogy azt a személyzetist valaki megölte. Visszamentem az egyetemre. Szerencsés voltam, megúsztam.
(Lejegyezte Heilauf Zsuzsanna 2007-ben.)