A Malomszerelő Vállalatnál voltam lakatos csoportvezető, október 23-án még dolgoztunk. Én angol tanfolyamra jártam Pesten, a Vaskapu utcában. Odamenet láttam, hogy az emberek futnak, szaladnak, röpcédulákat osztogatnak. Nem érdekelt semmi, de az iskolában nagyon lelkes volt a társaság. Hárman voltunk barátok. A tanár a Műszaki Egyetemen tanított, ő azt mondta: „Barátaim, amit 1945-ben elvettek tőlünk, azt most visszavesszük!” A beszélgetés érdekessége az, hogy volt egy ávós is a teremben, és az is velünk együtt lelkesedett. Onnan a Kossuth térre kerültem. Ott már óriási tömeg volt, sodort engem is. Az alá az erkély alá kerültem, amelyről Nagy Imre mondta a beszédet. Elkezdte a beszédét, de közben motoros futár jött a rádiótól, és azt mondta, hogy az ávósok belelőttek a tömegbe, megvannak az első hősi halottak. Jöttek a Csepel teherautók sorban, többen mondták, hogy menjünk a Rádióhoz, ezért felkapaszkodtunk rájuk. A Kossuth Lajos utcáig tudtunk elmenni, ott leszálltunk a teherautóról. Szembejött egy harckocsi tele emberekkel, azt kiabálták, ez a harckocsi már a miénk. Este 9-10 órakor jöttem el a Rádiótól. A Nagyvárad térig nem közlekedett semmi, onnan kifelé az utolsó villamoson utaztam. A vezető azt mondta, ő többet nem jön be a városba. Hazamentem és közöltem a feleségemmel: „Kitört a forradalom!”.
Másnap reggel ismét bementem Pestre. A napot bent töltöttem, több helyen is voltam: Corvin köz, Moszkva tér, Práter utca, Kálvin tér. Eltelt a nap és hazaindultunk mi hárman, lőrinciek. A Corvin közben azt mondták: „Bajtársak! Menjetek Lőrincre, szervezzétek a dolgokat, szükség van ott is rátok!” Adtak egy-egy kenyeret mindhármunknak, nekem még egy üveg tejet is, mert volt egy lányom, aki májusban született. 25-én Lőrincen már nem kellett szervezni senkit. Mindenki, legalábbis a lakosság óriási többsége az utcán volt már korán reggel: Béke tér, Iparvasút, Régi temető, Piros iskola egészen a lajosmizsei vasútig. A lajosmizsei vasútnál hasábfából, kőből, ami volt, barikádot építettek. Az oroszok szétrombolták, a lakosság újraépítette. A traktorgyárból préselt lemezeket hoztak ki, bizonyos távolságban lerakták a kispesti oldalon. Nem kellett hívni senkit. A vasutasok odahoztak egy hosszú tehervonatot. Szemét, kő, minden volt a vagonokban, azt összetolták, hogy az oroszok ne tudjanak elmenni, de persze szétlőtték a vagonokat.
Bognár Jocónak 1 – akit személyesen ismertem – volt valahonnan egy puskája, a két laktanya akkor még a katonaság kezében volt. Az Iparvasútnál a következő történt: jött egy harckocsi, és a Bognár Jocó meg egy másik lőrinci srác a puskájukkal rálőttek a harckocsi tornyára, és lelőtték a parancsnokot. Ezután elkapták a két fiút, bevitték őket egy átellenben levő batárszerű épületbe, és ott mindkettőt agyonlőtték. Azután széthúzták a vagonokat és továbbmentek.
Később az Iparvasútnál találkoztunk egy csoporttal, a vagonokat tologatták az Üllői úton keresztbe. Valaki azt mondta: „Hegesszük le a vagonkerekeket a sínekre!” Én szóltam, hogy az nem sikerülne, ez a szakmám, idő kellene hozzá és nagy mennyiségű anyag. „De mondok egy egyszerűbbet.” Ott állt még az őrbódé, előtte le voltak rakva sínalkatrészek, összekötőpántok, sínszegek. „A vagonnak az egyik kerekét alárakjuk, feltoljátok, feltoljuk rá a sínszeget, egy ember megfogja az első oldalról, meglöki, az egész tengelyig süllyed, azt onnan nem szedi ki semmi.” Mind a két oldalon megcsináltuk. Jöttek a szovjet harckocsik, de nem bírták széthúzni a vagonokat. Ahogy én elképzeltem, az a megrakott vagon a harckocsinak is sok volt, visszacurikkolt, nekiállt, szétlőtte a vagonokat. A roncsokat széthúzták a harckocsik, aztán ment tovább a forgalom.
A Hősök terén 2, az iskolával szemben ácsoltak egy emelvényt, színpadszerűséget. Hát abban segédkeztem én is. Valaki a kezembe adott egy marék szöget meg egy kalapácsot, és azt mondta: „Iparos vagy, szögeld végig!” Jó, végigszögeltem. Ezt nevezetes dolog követte. Elkezdődött a választás, a Lakatos, a volt kommunista tanácselnök is jelentkezett arra, hogy újra vezető legyen. De sikertelenül. Velem szemben lakott a Nagyenyed utcában. Sokan szidták, de én nem tudok rá rosszat mondani. Becsületes munkásembernek tartom őt, aki szerintem senkinek nem ártott. A forradalom alatt Lakatos üzent nekem, hogy segítsek a rend fenntartásában, hogy ne legyen se önbíráskodás, se fosztogatás. Én akkor visszaüzentem neki, hogy kár volt félnie, őrá is épp úgy vigyáztunk, mint a többiekre.
A Béke téren nemzetőrséget szerveztünk, én is csatlakoztam hozzá. A fő feladat az volt, hogy a kerületben, a Szarvas csárdától kifelé biztosítani kellett a rendet. Önbíráskodás ne legyen, senkit ne bántsanak. A független magyar bíróság dolga, hogy ítélkezzenek, nem a miénk. Erről tudott a forradalmi bizottság elnöke, dr. Balogh György is. Egy alkalommal azt mondta: „Fiúk, vigyázzatok, fegyver van a kezetekben, ha azt használjátok jogtalanul, akkor gyilkosok vagytok!”
Biztosan tudom, mindenki tudta, hogy mi van a kezében, hiszen katonaviselt emberek voltunk. Nem voltak gyerekek, elküldtem őket. Guszlován Istvánnak, a Béke tér parancsnokának is ez volt a véleménye. (Ő most Ausztráliában él.) Mielőtt tizedikén szétugrott a társaság, előtte való nap jött egy illető, aki láthatóan nem közénk tartozott. Valami ruszin gyerek lehetett, akit előreküldtek az oroszok, hogy derítse fel, kik és mennyien vannak a téren. Azt mondta, hogy a Kőhídtól jött, ott szétverték őket az oroszok, és onnan menekült. Volt, aki azt mondta, hogy fegyverezzük le, mert puska, karabély volt nála. Pista azt mondta, hagyjátok a fenébe, semmi értelme nincs, tudom, hogy reggel, hajnalban támadni fognak.
A Béke téren két-háromszázan lehettek katonák és civilek. Főleg gyalogsági fegyverek, kézifegyverek voltak, de volt ott négy löveg is. Három nehéz légelhárító ágyú és egy négycsöves, az a Marosvásárhely utcában állt, bent a köszörűs előtt. A nehéz légelhárító ágyúból egy lőtt, eltalált egy harckocsit, de abból nem lőttek vissza. Akkor azt mondták, hogy mi sem lövünk többet, és ne bántsuk őket. Az a négycsövű ágyú gépkocsira volt szerelve, elég sokat lőtt a repülőkre. Az orosz repülők elég alacsonyan jöttek. Sugárhajtású gépek voltak ezek, nyilván kíváncsiak voltak, mi történik a Béke téren. Nemcsak a légelhárítóból, hanem a karabélyokból is tűzeső árasztotta el őket. Úgyhogy a következő repülők már nagyon nagy magasságban repültek el.
A Béke teret – szerintem – november 10-én vagy 11-én számolták fel az oroszok. A vezetőnk összehívott minket: „Mondjátok meg mindenkinek, itt nincs mese, ha megindul a támadás, úgyis aknázni kezdenek minket.” Akkor már tudtuk, hogy a laktanya udvarán, hátul beszivárogtak az oroszok. Azt is tudtuk, hogy a Corvin köznek, a Széna térnek vége. Láttuk, hogy Újpesten még mentek a nyomjelzős lövedékek, szóltak a fegyverek, de már ott is elég gyatrán. Valahol Csepel irányából is, de máshol sehol.
Az oroszok harckocsival jöttek. Először végigaknázták az Üllői utat. Verték végig, de nem a lakóházakat! Az Üllői út szélén volt a három légelhárító ágyúnk, a Flak 3 meg bent volt a Marosvásárhely utcában, 15 méterre. A Brassó utcai iskolához öt harckocsi állt. Körbefogták, és alaposan átnézték az iskolát. Gondolom, a Kassa utcai iskolánál is ugyanez lehetett a helyzet, meg más iskoláknál is. Végeredményben, akik ott voltak, azok eltűntek! Az Istvánnak az volt a terve, hogy 3-4-es csoportokban induljunk be Pestre. Azután irány a határ. Háromszor-négyszer megmotoztak az oroszok, hogy nincs-e nálunk fegyver, de nem volt. Így kerültem nyugatra. Hárman voltunk a csoportban.
Az első éjszaka – nagyon sokan mentünk ki – egy nagy teremben szalmát terítettek le vastagon, kaptunk egy-egy takarót is, és ott aludtunk. Egy nap után Eisenstadtba vittek át bennünket. Onnan kerültünk át egy másik helységbe vonaton, amit aztán Belgiumba irányítottak. Bécsben megállt a vonat, és egy úr cigarettát kínált nekünk. Sajnos egy magyar társaság kikapta a kezéből a tárcát, és elszaladtak vele. Akkor támadt egy ötletem: ha otthon rendet tudtunk tartani, akkor itt miért ne tudnánk? Azokkal, akikkel a vonaton egy fülkébe kerültünk, megszerveztük a mi csendőrségünket. Egy pesti autószerelő cigánygyerek, a Jocó barátom, a sógorom, Fischer József, a BSZKRT főmérnöke, valamilyen Ferenc, horthysta repülős százados és a tatabányai plébános, Bányász Károly. Nagyon jól elláttak bennünket a vonaton, pedig vöröskeresztes vonat volt. Mindjárt hoztunk egy szabályt, hogy a vonatról senki nem szállhat le, csak mi. Varrtak nekünk karszalagot is a honfitársaink. Nagyon nagy volt a lelkesedés, amerre mentünk: „Jönnek a magyar forradalmárok!” Németek, osztrákok, mindenki örült nekünk, igazi diadalmenet volt. Mire odaértünk Belgiumba, a vonaton nagy fegyelem volt, megtaláltuk azt a csoportot is, aki zabrált. Szétszedtük őket, elvittük más vagonokba, és ott rábíztuk a honfitársakra. Így érkeztünk Belgiumba. Kaptam belga személyigazolványt, dolgoztam.
Volt, aki hazajött, és azután sikerült újra kiszöknie. Én is hazajöttem a feleségemért és a lányomért. Azt szerettem volna, hogy ne otthon nőjön fel a lányom, hanem szabad emberként külföldön. Sajnos elkaptak. Bevittek az őrszobára, majd a családomat hazaengedték, engem pedig bent tartottak. Sopronban volt a tárgyalásom, két hónapot kaptam, amikor mások sokkal többet kaptak ugyanezért. Egyébként a Söpte úti ávós laktanya tele volt katonákkal és civilekkel, akiket összeszedtek. Katonák, akik megtagadták a parancsot, mi civilek, mert szökni próbáltunk. A tárgyaláson egy soproni ügyvéd mellém ült, és azt mondta, hogy elvállalja a védelmemet. Az oroszlán nem védett úgy, mint ahogy ez az ügyvéd védett engem.
A két hónapot letöltöttem, és hazajöttem. A drágalátos kollégáim, a szomszédos brigád tagjai, géppisztollyal kísértek, mert akkor már munkásőrök voltak. Mondtam is nekik: „Normálisak vagytok ti egyáltalán?”
Állandóan zaklattak, de csak jóval utána. A bíróságon azt mondták, ha még egyszer megpróbálom a szökést, a feleségemet is bebörtönözik, a lányomat pedig a gyermeknevelőbe viszik. Minden éjszaka menetrend szerint jöttek. Részeg munkásőrök rendőrökkel vegyesen, beugráltak a kerítésen, puskatussal verték az ajtót, a redőnyt. Akkor már megvolt a fiam is, a gyerekek álmukban forgolódtak, féltek. A feleségem díjbeszedő volt, azt mondta, hogy ez lehetetlen állapot.
Akkor a Dinamóban dolgoztam, és egy Kókai nevű ember volt az üzemi párttitkár. Konstruktőr volt, nagyon jó szakember. A kísérleti üzemben dolgoztam, és nagyon jól összebarátkoztunk. Egy idő után én is kiborultam az állandó zaklatástól, és egy alkalommal elmeséltem neki, hogy mi folyik. Azt mondta, hogy nem ígér semmit, de kimegy a kapitányságra, és megnézi, mit tehet. Délután felhívott a műhelyből, azt mondta, menjek haza, nyugodtan pihenjem ki magam, nem fognak többet zaklatni. Garanciát vállaltak értem.
Bementem a belga követségre, hogy nem tudnának-e valamiben segíteni, mert volt olyan, akit kiengedtek innen. Nagyon rendes volt a belga követ. Kaptam beutazási engedélyt, minden papírt, olyant is, hogyha én a magyar határt egy méterre elhagyom, már a belga állam védnöksége alatt állok.
A feleségem öccse ma Texasban, Dallasban él. Időnként haza szokott jönni. A Jocó barátom, akivel együtt mentünk Belgiumba, Kanadában élt, és ott is halt meg. Megnősült, egy francia nő volt a felesége. Itthon van eltemetve a lőrinci temetőben, a felesége hozta haza. A szülei mellé temettük.
Guszlován Istvántól, aki a Béke tér parancsnoka volt, van egy levelem. Őt kb. 25-30 éven át kerestem. Tudtam, hogy Ausztráliában él, de nem tudtam, hogy hol. Egy ismerős volt olyan kedves, hogy feladott ott egy hirdetést a helyi magyar újságban, hogy keresem az Istvánt. Utána az István jelentkezett levélben. Az unokája tavaly (2015-ben) itthon volt, remélem, a Pista él még.
(Lejegyezte Torma Imre 2006-ban. 2016-ban a szöveget kiegészítettük. 4)