1956-2016

A lőrinci pártház ostromlója – Kabelács Vilmos visszaemlékezése

A lőrinci pártház ostromlója – Kabelács Vilmos visszaemlékezése1


1956-ban leszerelt rendőrtisztként a kispesti húsfeldolgozónál dolgoztam. A bátyám haverja szólt, hogy ott nem kell éjszakázni. Az Állami telepen laktunk, a második feleségem családjánál.

Nem hallgattunk rádiót, nem is volt.

24-én reggel indultam be dolgozni. A környékünkön sok vagány lakott. Egy Levente becenevű szerzett valahonnan dömpert és fegyvert, és hívtak magukkal, menjünk be Pestre. A lajosmizsei vasútnál mentünk át, beugrottunk a Traktorgyárba. Az Üllőin, a Népligetnél sortüzet kaptunk, engem bokán talált egy golyó. A laktanyában kötöttem be a lábam. A többiek nem vártak meg, ezért egyedül indultam haza az Állami telepre. Világraszóló forradalom volt.

Másnap megint jöttek értem. Knoll rendőr szakaszvezető, aki a szüleimtől nem messze, a Darányi és a Madách utca sarkán lakott, adott egy oldalfegyvert. Indultunk az újabb kalandra, teherautóért a Gyömrői útra. Hárman-négyen voltak az ismerős társaságból a kocsin, mire odaértünk, nyolcan-tízen lehettünk. A Gyömrői úti TEFU-telepről összesen nyolc teherautót hoztunk el. Az őrnek megmondtuk, hogy forradalom van, kell az autó. Ő aztán hazament, mi pedig elindultunk Lőrinc központjába, hátul, az Üllői út felé. Minden haver értett a fegyverekhez, túl voltak már a katonaságon vagy a rendőrtiszti iskolán.

A Steinmetz kapitány utcán2 jöttünk végig, a strandnál3 fordultunk ki az Üllői útra. A pártháznál nagy volt a tömeg. Megállítottak bennünket. Rendőrök is álltak ott, de nem avatkoztak közbe. Gyerekkorom óta ismertem a Ledl-pékséget, odajártam kisegíteni. ’56-ban az volt a pártház. Fogtuk a fegyvereket meg a dömpert, és elfoglaltuk a házat. Háromszor fordultam a kapura a teherautóval, míg be tudtam törni. Támadás előtt odagyűlt a tömeg, de szétoszlattuk, hátraküldtük őket, nem akartuk, hogy meghaljanak. Az emeleti ablakokból nem mertek lövöldözni, bent az udvaron, a Ledl pék volt raktárában bújtak meg. Én vezettem. A Szarvas csárda felől balról, neki a fordulóba, aztán hadd menjen! Az autó beszakította a kaput és a folyosón lévő ajtónyílásnál állt meg. Ott kiszálltunk az autó védelmében. Akkor jött az első sortűz, hasra feküdtünk. Mindenfelé eldobálva a fegyverek, szolgálati revolverek. Nekünk géppisztolyunk volt, a rendőröktől kaptuk még kint. A hátsó nagy raktárhelyiségből lövöldöztek, itt tárolták az iratokat.

Hasra vágódtunk. Közülünk senki sem sérült meg, én sem lőttem emberre, riasztólövéseket adtam le. A lövöldözésben egy golyó eltalálta az udvaron álló Skodát, és az kigyulladt. Váratlanul érte őket a támadás, nem volt géppisztolyuk, csak revolverek. A nagy házban már nem volt senki, hátul négyen voltak. Bekiabáltunk, hogy „Gyertek ki, mi a hazáért harcolunk!” Kettőt elfogtunk, aztán átadtuk őket a rendőrségnek. Minden eldobott fegyverekkel volt tele. A raktár felett (oda a nagy épület emeletéről lehetett bejutni) a padlás sarkát megbontották, ott szökdöstek ki a kommunisták hátrafelé. A rendőrök csillapították a tömeget. Jó néhányat ismertem közülük. Akkor még nem volt iratdobálás, égetés. Az ostrom után Papp alezredes átjött, és elvitt minket a Ságvári utcai4 kapitányságra, ott ettünk. A teherautókkal leparkoltunk a kapitányság előtt. Később onnan mentünk át Kispestre, az ottani pártház elé.

A kapitányságon 5-6 rendőr lehetett. Ismertek mint volt rendőrt, ezért Papp engem és jó néhányunkat kinevezett rendfenntartási felelősnek. Régi vágású tiszt volt. Kaptunk fegyvereket. Sokszor a teherautókban aludtunk a gimnázium5 oldalán. Papp azt mondta: „Gyertek be, itt a kulcs, vigyétek, én nem látok semmit, ha kell erősítés, majd megyünk.” Öten-hatan jártunk a teherautóval, legtöbbször élelmiszert szállítottunk. Húst hoztunk a kispesti munkahelyemről, kenyeret szállítottunk a Béke téri közértbe. De jártunk Imrén is ennivalóval, és kimerészkedtünk Vecsésre krumpliért. Ez nem volt veszélytelen, mert már gyülekeztek az orosz csapatok. Öten-hatan, néha tízen is voltunk. Alig ettünk valamit. Amikor nem volt elég ennivaló, bementem a Húsiparhoz. A kollégám adott. „Pakolj fel szalámival, meg ami van” – mondta. Vittem belőle a kapitányságra is.

A pékségektől szereztünk kenyeret. Nem kényszerítettünk senkit fegyverrel, a forradalom nevében kértünk. Mindig adtak. Részeg nem volt. Mentem a postahivatalba is pénzért, a tanácsházára kellett vinnem.

Volt egy pár halott. Amikor temették őket az új lőrinci temetőben, mi adtuk a díszsortüzet. A kölyköket, gyerekeket elzavartuk, de a gimnazisták külön alakulatot csináltak. A vezetője értelmes srác volt. Náluk is volt fegyver, de ők beljebb mentek. Fel volt osztva a terület.

Valamivel később költöztünk be a pártházba a második feleségemmel. Nem sok lehetőségünk volt, mert nem tudtam az elsőtől elválni. Mondtam a rendőrparancsnoknak, hogy az anyóssal lakom együtt az Állami telepen, s ő kiutalta nekünk az egyik szobát. Már több család lakott ott, azok, akiknek az orosz tankok szétlőtték a házát, lakását. Itt volt a szobánk a legszélső, bal oldali emeleti ablaknál. Ebben volt a bezárt páncélszekrény, de egyikünk sem nyitotta ki. A pincében húzódtunk meg a támadáskor, sok gyerek volt. Ha nem voltam szolgálatban, én is ott voltam. Tele lett az egész ház. Ott laktunk egész végig. A ház épségben maradt, az oroszok nem lőttek rá, valószínűleg tudták, hogy pártház volt (még látszott a csillag nyoma a külső falon). A feleségem naponta bejárt a Csipkegyárba, mert ha nem jelent meg, nem fizették ki a bérét. Megalakult a munkástanács, de nem volt mit dolgozni.

Javarészt a rendőrségen voltunk, onnan küldtek mindenfelé, sokszor járőröztünk. Ismertünk az Állami telepről egy családot, vittek azok minden mozdíthatót, fosztogattak. Bekísértük őket a kapitányságra.

A benti laktanyákban megadták magukat – itt kinn nem volt semmi se. Laktak itt is ismerős tisztek, az egyik a páncélosoknál szolgált, a Reviczky utcában lakott. Megállítottuk a rendőrségi kocsit, ő ült benne. Mondtam neki: „Idefigyeljetek, ne próbáljatok meg ellenünk harcolni, mi sokan vagyunk.” De sok tiszt és katona segített, bár légvédelmi ágyúkkal nem volt mit tenni a tankok ellen. Mi nem kerestünk senkit a lakásán, az ávós tisztek is hadd éljenek. „De aki kijön az utcára, az kész van! Ha ellenünk harcol, akkor halál fia, de nem lövünk, míg nem lőttök!”

A kispesti barikádnál is ott voltam – bementem az állomásfőnökhöz, és ráfogtam a fegyveremet: „Forradalom van, tolass ki egy vagont!” Ő maga tolatott ki, mert nem volt bent mozdonyvezető. Bementem a Kistextbe a Saurer dízelért – az egy nagy teherkocsi. Azzal felborítottuk. Kötéllel megkötöttük és meghúzattuk a tehervagont. Tíz perc alatt megvolt, ott hagytuk. Megmondtam az állomásfőnöknek, hogy ne merjék felállítani, ”mert te is halott leszel, holnap is erre portyázunk.” Jöttek az orosz katonák teherautón, lőszerrel. Nem tudtak továbbmenni. Leszállítottuk és elzavartuk őket.

Kint voltam a nagygyűlésen 30-án. Tele volt a tér, ott volt a szabadtéri színpadon a rendőrparancsnok meg a többiek, akkor még nem volt körbekerítve. Korábban szemtanúja voltam, amikor a téren az orosz emlékművet lehúzták kötéllel, teherkocsival.

Sokfelé jártunk. A csipkegyárnál beálltunk gépkocsival a kapualjba, ott őrködtünk. Molotovokkal megdobáltuk a tankot, a motorjához kellett bedobni. Amikor kigyulladt, kiugráltak belőle az oroszok. Nem ejtettünk foglyokat, elszedtük a fegyvereiket, meg a derékszíjukat. Aztán elzavartuk őket: „Menjetek, amerre láttok!”

A Fórum mozinál lakkbenzines hordókat öntöttünk ki az Üllői útra, és azután begyújtottuk. Lángolt a város. Úgy gondoltuk, hogy majd felrobbannak a tankok. A környéken működött egy festékbolt, az ott dolgozó Kovács Bélától kaptunk néhány hordó lakkbenzint. Jöttek ezek az Állami telepi vagányok, vonszolták kézzel a nagy ágyút, mondtuk nekik: „Ne menjetek, mert szétlőnek az oroszok.” Úgy is volt. A Piros iskolánál hátul, a kertben állt az ágyú. Még egy fél órával előtte szóltam a srácoknak: „Vigyétek el az ágyút a francba, az oroszok szétlőnek benneteket.” Civil ruhás katonák voltak, de a tankon nem fog a légvédelmi ágyú, a legolcsóbb megoldás egy fél liter benzin. Aztán később hallottuk a lövéseket, ott négyen meghaltak. A novemberi támadás alatt itt, a rendőrség épülete előtt készítettük el a Molotov-koktélokat. Üvegeket a környéken kértünk, benzint adtak a töltőállomásokról. „Ha nem adtok, lövünk!

Hátul a Kőhídnál is jártunk. Egy Molotov-koktél elég volt egy tanknak. A hátulján, a motorra dobtuk be, a tank meg beesett a közútra, lángolt rendesen. Kapták a gyújtógránátokat és a molotovokat. A repülőtérig nem jutottunk el, de kergettük a Gyömrői úton az oroszokat. Amikor egyet felrobbantottunk, akkor a másik már nem tudott továbbmenni.

Jártunk Pestimrén is a teherautóval. A villamosvonal mellett, már kint a mezőn (vagy a Tarkő utcánál) kergetett minket a helikopter. Eltaláltuk a platón lévő géppuskával.

A gimnázium pincéjében volt a segélyhelyen az unokanővérem is. Nem voltunk jó viszonyban. Azt kérdezte, mit keresek itt. Öten-hatan kötözgették a sebesülteket.

Ha nem szól a Szabó – aki a kapitányságon dolgozott –, már én is halott lennék. Nagyon sok lett a tank, ennyi ellen már nem lehetett harcolni. Egyszer bevitettek a rendőrségre, valaki feljelentett, nem a mi rendőreink. Elmondtam mindent, azután hazaengedtek. A Szabó főhadnaggyal együtt voltunk a rendőriskolában. Nagyon rendes ember volt. Egyik este bejött a pártházba: „Idefigyelj, ha élni akarsz, Vili, menjetek, hagyjátok a villanyt égve. Nagyon keresnek a karhatalmisták.” Akkor elindultunk, december 17-én mentünk el az országból. Semmit sem vittünk magunkkal egy táskán kívül. Andaunál léptük át a határt. Engem itthon halálra ítéltek.


(Lejegyezte Heilauf Zsuzsanna 2007-ben.)

1 Kabelács Vilmos 1956 óta Belgiumban él.

2 Ma Ráday Gedeon utca

3 Ma a helyén lakópark áll.

4 Ma Gyöngyvirág utca

5 Ma Sztehlo Gábor Evangélikus Gimnázium