1956-2016

Tary Imre: Bürök

Tary Imre: Bürök1

(részletek)


1956 szeptemberében sikerült régi helyemet, a Lőrinci Fonó dekorációs osztályát újra látni. Visszakaptam pozíciómat és visszaestem a régi kerékvágásba. Papírra festettem a munkára buzdító jelszavakat és politikai jelmondatokat, amelyeket a nép nem csak unalommal, hanem mérhetetlen közönnyel szemlélt.

[…] Bizonytalan sugdolódzás terjedt el a Lőrinci Fonógyárban, […] hogy Pesten ellenforradalmat csináltak ezek a marha reakciósok. Engem nem lepett meg, mert az M. Gyurkától, aki a Petőfi Körre le szokott járni, jó értesüléseim voltak az ország irodalmárjai és az ifjúság hangulata felől. Valahogy már lehetett érezni a levegőben, hetekkel előbb, hogy valami készülődik.

Felrémlett, hogy most nem a minisztériumban vagyok, hanem itt a régi helyemen, a Fonóban. A hangulat valahogy más volt, nem úgy, mint negyvennyolcban, amikor idekerültem. Az emberek tele voltak lelkesedéssel. Valóban érezték, hogy a munkások államát fogják építeni. Rám átragadt ez az érzés, és megfestettem a gyár oldalára az ideális munkásembert, amint családjával, egy vörös zászlóval, arccal a jövő felé halad. Nagyon sokáig izgultam azon, hogy mikor veszik észre, hogy nyugat felé haladt. Most feszülten figyeltem a percek alatt változó értesüléseket, melyeket egyesek csak pletykának neveztek. Bárki igyekezett elhaladni az iroda előtt, a buliról kérdezett, vagy hozott újabb híreket […]

Kissé később valaki egész hangosan kiáltotta az étkezde felől, hogy a párttitkárnő eltűnt. Egy másik a felső ablakból lekiáltott, hogy reggel be sem jött. Úgy emlékszem, hogy Sz. Ervin […] mondja ziláltan, cifra átkok közben, hogy orosz teherautók tartanak a város felé a Gyömrői úton, tele orosz katonákkal. Kirohantunk rögtön megnézni. A kapunál már a jobban értesültek közölték, hogy az egyetemistákat lőtték az ávósok, és szabályos forradalom van. A ruszkik most oda igyekeznek leverni az ellenforradalmat, ahogy a rádióból később hallatszott.

Az emberek arcán lehetett látni a szorongást. Megkövülten vették a hírt. Sokan rohantak a bejárathoz. A fonodai nők mintha visszafojtani akarnák a kikívánkozó, szavakba öntendő érzelmeiket, szájukra szorított kézzel, szemükben kérdő rémülettel meredtek a város felé ütemesen zúgva elhúzó járművekre. Siheder orosz katonák idegesen lestek jobbra-balra az őket figyelő népre. Többen és többen jöttek ki a gyárból, megálltak a keskeny útszélen. Lassan, órák után szivárgott csak be, hogy mi is történik.

Ki kellene akasztani egy nemzeti lobogót, hadd bámulják az oroszok!” Mondta valaki a nagy, Gyömrői úti forgalmat bámulók közül. Erre jött a gondolatom, hogy legalább a vörös zászlókat kellene eltüntetni a gyár tetejéről, melyek állandó díszei voltak a jól ismert boltíveknek, ha kellettek, ha nem.

Kaptam magam, fel a gyár tetejére, melyet jól ismertem, hiszen sokszor megjártam, és az egyik boltívről tüntetőleg lerugdostuk a vörös zászlókat, mert közben egy fellelkesült önkéntes segítőm is akadt, és kitettünk egy nemzeti lobogót a kommunista címerrel ugyan, de akkor az nem volt fontos. Jött a hír, hogy sztrájkolni fogunk, mert már Csepelen, a Goldberger gyárban és több üzemben sztrájkolnak. Nos, erre mindenki hazament.

Másnapra az oroszok már gyérebben haladtak a város felé. A repülőtér irányába a forgalom felsűrűsödött. Funkcionáriusok, orosz családok, ávósok menekültek. Szemük láttára még egypár magyar zászlót is kitettünk, melyeket késve ugyan, de megtaláltunk. Közben valaki szert tett a pártirodán elzárt kartotékokra. Mindenki, aki ott volt azon a napon, hazavihette a dossziéját. Humorosan széles derültséggel folyt az egész ceremónia. Káromkodások, sokszor visongatások közepette. Később a viháncolás komoly fordulatot vett. Mindenki kezdte olvasni a lapját, és nem tartott sokáig, míg az ajkak összeszorultak. Szitkokkal volt tele a levegő. Nem szabad mindezt mellre szívni, mondta valaki. Ez a kommunista taktika, hogy kijátszanak bennünket egymás ellen. Na de ki hitte volna, hogy K. besúgó volt. Megfojtom azt a bitangot, hangzott egyfelől. A nagy zajba valaki bekiáltott, és ajánlotta, hogy mindenki menjen haza, vagy égesse el itt [az iratokat].


Úgy belehevültünk a dologba, hogy a karbantartók, akik Sz. vezényletével lettek odarendelve, majdnem elszéledtek. Állványt terveztünk ácsolni a homlokzat elé, mely valamikor egy hatalmas hangárajtó volt, még a PIRT gyár idejében. Amikor fonógyárrá alakították ezt a gyárat, befalazták. Szép, tégla alap volt, betonkerettel, ide szántam festeni a forradalom akkoriban elfogadott szimbólumát, a Kossuth-címert. Erre kellett az állvány. Szívesen és lázasan, a segítők segítségével összekapartunk annyi festéket, ami elegendőnek látszott a címer megfestéséhez. Nagy izgalommal mondtam a feleségemnek, hogy mi a terv. Mint mindenkor, teljes támogatására számíthattam. Kértem, hogy hozzon ki ebédet, mert az üzemi konyha nem működik többé.

Már korán elkezdtem festeni. A fiúk már ott voltak, és figyelték a repülőtér felé rohanó teherautókat. Orosz családok, ávósok, minden holmijukat mentve, még a matracot is, ami lefogni látszott az apróbb dolgokat a teherautó tetején, igyekeztek a repülőtér felé. […]

Szegény feleségem, Irén nagyon izgult, de nem tágított mellőlem, amíg az ebédet meg nem ettem. Attól félt, hogy belém lőnek, mert azt többen is megígérték cifra káromkodások közben. Mindenek ellenére a teherautók csak mentek a repülőtér felé megállás nélkül. Délután három órára a címer végre elkészült, a sok átkozódás és becsmérelés, sőt még egy lövés ellenére is, ami hála Istennek nem talált el. Mindjárt le is szedtük az állványt, hogy láthatóbb legyen.

Azok, akik késtek a meneküléssel, igencsak meg lehettek lepődve a gyors változáson. Azon a délutánon és a következő napokon is színeiben ragyogó Kossuth-címerben gyönyörködhettek, természetesen csak „futólag.

Másnap az oroszok jöttek és keresték a gyár vezetőségét vagy valakit, akivel megtárgyalhatnák a munka elkezdését. Két civil ruhás, ill. bőrkabátos is velük jött, akik nem szóltak semmit. Magyarok voltak-e, vagy nem, azt nem tudnám megmondani, mivel az orosz politikai tisztek is bőrkabátot hordtak. Első esetben, amikor én tolmácsoltam, elég fenyegetően léptek fel. „A Forradalmi Bizottságot” szerették volna megtalálni, hogy azzal tárgyaljanak. A munkások körülfogtak bennünket a bejáratnál és igyekeztek befolyni a beszélgetésbe, ami egy kicsit kényelmetlen volt az oroszoknak. Az egyik munkás felhevülten kiáltotta: „Mondja meg nekik, hogy mi dolgozók vagyunk, és ez a mi országunk. Addig nem dolgozunk, amíg orosz van az országban!” A tolmácsolásban nem voltam annyira erős, hogy ezt pontosan fordítsam, csak annyit mondtam röviden az orosz őrnagynak, hogy amíg ők itt vannak, nem lesz munka. Az őrnagy, aki addig higgadt maradt, hirtelen elvesztette türelmét, látva az egységes fellépést. Nemcsak hogy dühbe gurult, de fenyegetett is, miközben az embergyűrűt átvágva „tovarisaival” együtt felugrott a készenlétben álló dzsipjére – nagy megkönnyebbülésünkre – és elberregtek a repülőtér irányába. Mi akkor nem tudtuk, hogy hősies kiállásunk majd milyen eredményt hoz.

Másnap kerékpáron behajtottam a városba. Megtekintettem a Múzeum környékét. A Rákóczi utat. A Nemzetinél még püfölték a Sztálin szobor maradványát, hogy egy darabját elvihessék haza emlékbe. Az út nézelődőkkel volt tele.

[…]

Negyedik napra már többet tudtunk, azt is, hogy kik voltak a besúgók a gyárban. Távolmaradásuk elárulta őket. Ugyanúgy a párt titkárnője is láthatatlanná vált. Később jött a hír, hogy a párttitkárnőnek a fiát kivégezték az oroszok, mert két másik fiatallal (egyikük egy ávós ezredes fia volt) együtt rálőttek az orosz parancsnokságra az ablakon át. Igaz volt, vagy nem, nem tudom, nem volt rá időm, hogy meggyőződjek a valóságról, de ez a hír adott egy kis reményt arra, hogy a magyarságtudatot teljesen még nem tudták kiirtani fiataljainkból. A forradalom lendülete elkapott, és végigmeszeltük feleségemmel, Irénnel a Gyömrői utat is, főképp orosz jelszavakkal, melyek a piszkos beavatkozásra utaltak. E. Miklós volt a figyelőnk. Valahonnan felszedett puskájával pásztázott ide-oda, olyan büszkeséggel, hogy már az is megállított volna egy tankoszlopot. Miklós hozott híreket nekem, mert neki több ideje volt akkor. Nekem a két gyerek biztonsága is a vállamon volt. Amikor befejeztük az útra írt hosszú cirill betűs jelszavakat, úgy éjféltájban, kitört a lövöldözés a Kőhídnál.

Elszigetelt csoportok működtek, akikről csak akkor vettem tudomást, amikor a ledöntött sürgönyoszlopokat láttam a vasúti dombok belső oldalán. Az egyik csoport elvágta az oszlopokat az éj leple alatt. Nagyon fontos lehetett ez a vonal az oroszoknak, mert mindjárt, pár órán belül jöttek kijavítani. Egy másik ilyen társaság lehetett, melynek az egyik tagja – egy merész gyerek – a Gyömrői út és a Csatári (Erzsébet királyné) útnál, egy orosz tankról leszerelt géppuskával beásta magát a Kőhíd északkeleti dombjának tetejébe. Onnan zúdított tüzet az oroszokra, mikor javítani jöttek a távíróvonalat. Komoly veszteséget okozott nekik.

Annak ellenére, hogy az autó eliszkolt, másnapra a hátramaradt vérfoltok tanúskodtak. A hősünk nagyon okosan, mindjárt a lövöldözés után hazaszaladt, és mi is jobbnak láttuk a jól végzett munka után lefeküdni. Eszeveszett lövöldözésre ébredtünk. A fiammal, Tamással kifutottunk a telep szélére, mert sejtettem, hogy honnan jön a zaj. Magammal hoztam őt is, annak ellenére, hogy vacogott, de kíváncsi is volt. Gondoltam, hogy talán jó lesz, ha szemtanúja lehet e történelmi eseménynek. A lövöldözés a Kőhídnál volt. Kétszáz méternyi, biztonságos távolságra lehettünk, az Erdész utcában. Onnan néztük az eseményeket. Az oroszok teljesen körülfogták azt a dombot, ahonnan előzőleg kapták a támadást. A nyomjelzős lövedékek tűzijátékát figyelhettük, mivel tudtuk, hogy ott senki sincs. Kezdett a lövöldözés felerősödni. Felénk is repültek lövedékek. Tüstént és bátran hazaszaladtunk, mert sosem lehet bízni a fáradt golyókban. A támadás teljesen fölösleges volt, mivel a forradalmárok már otthon aludtak. Mindennek ellenére másnap reggelre újra ott feküdtek a sürgönyoszlopok a domb vasút menti oldalán. Valamilyen kísérteties kéz munkája volt. Most már az oroszok csak nappal merészkedtek dolgozni a vezetékeken, teljesen felfegyverzett őrséggel.

A helyzet kissé megváltozott akkor, amikor az oroszok, csalárd módon, úgy találták, hogy stratégiai szempontból jobb lesz nekik kivonulni. Még azt is megígérték, hogy megtárgyalják a kivonulás ütemét és a nagyhatalomhoz illő elvonulás idejét.

Az orosz sürgönyoszlop-javítók is visszamerészkedtek, és látszólag békességben javítgatták az oszlopokat, huzalokat. Az élelmiszer beszerzése egyre nehezebb lett. Valaki mondta, hogy a városban osztanak kenyeret. Kosarat akasztottam a kerékpárom kormányára, benne a fényképezőgéppel. Befelé menet Kőbányán is átkarikáztam. Meglepve láttam, hogy azt sem hagyták ki a példát statuáló rombolásból. Az éhség eszembe juttatta, hogy merre is kell mennem.

A belvárosba igyekeztem, a jogtudományi karra, ahol szerettem volna röpcédulákat szerezni, mivel valakitől azt hallottam, hogy ott osztogattak. Útban áthaladtam a Corvin közön is. Felvételeket készítettem a károkról, a mésszel leszórt holttestekről. A Múzeum körúton, a feldőlt villamosokról, kiégett Jeepről, szitává lőtt falakról vettem felvételeket, melyek tanúskodtak a Rádiónál történtekről is. A Kilián laktanya környékéről is készítettem képeket. Rendetlen ócskavastelep képét adták a szanaszét heverő szétlőtt tankok és ágyúk. A környező, lerombolt épületek szomorú látványa 1945-re emlékeztetett. A Körút távolabbi részein is a szerteszórt tankdarabok és kilőtt tankok, alattuk orosz holttestek bizonyították, milyen komoly harcok folytak ott.

A Rákóczi úton volt egy ház. Egyszerűen kicsúszott az útra, törmelékével eltorlaszolta az utat, foghíjassá téve a házsort. A Divatcsarnok is a földre rogyott. Kőbányán a ledöntött Szovjet–magyar barátság szobra a földön hevert. Fotókiállítást készítettem a „Békés, szovjet építőmunka” címen, amelyet a fonógyárnál állítottam ki. Ez a két nagy furnérlemezre feldolgozott képanyag később eltűnt, de valaki mondta nekem, hogy ne izguljak, mert a Goldberger-gyárba vitték, hogy ott is láthassák a munkások. Időm nem volt, hogy utánajárjak, hogy nem tüntette-e el valami „elvtárs”.


A forradalom győzött úgy, ahogy. A rádió már az oroszok békés kivonulásáról és a fegyverek beszolgáltatásáról beszélt.

A régi Ulicska-tanyával szemben (az Erdész utca északi végén) volt egy katonai részleg, akik – úgy gondolom – a repülőtér biztonságát szolgálhatták. Ezeknek adtuk le azokat a fegyvereket, amelyek fiatal gyerekek birtokába kerültek, és csak bajt okoztak volna (okoztak is) nekik és másoknak is.

A kútnál beszélgettünk kis közösségünk égető problémáiról, amikor az egyik mama rémülten mesélte, hogy nem tudja, mit tegyen, mert a fia és még egy pár fiatal gyerek, fegyvereket szereztek. Úgy járnak-kelnek fegyvereikkel, mintha ők nyerték volna meg a forradalmat. Felajánlottam, hogy megpróbálok segíteni, mivel én is úgy gondoltam, hogy azt a problémát meg kell oldani valahogy. A katonákkal kell beszélni.

El is mentem a kirendeltség kapujához, és miután az ügyeletes kihívta a főhadnagyot, előadtam neki a problémát. Már előzőleg megbeszéltem az egyik idősebbnek látszó gyerekkel, aki szintén nem volt még fegyverforgató korban, hogy teljes egyetértésben hajlandóak a fegyvereket leadni. A gyerekeket, ill. fiúkat hátrahagytam a Frangepán utcában.

A főhadnagy először gyanakodó volt, amit a feszült helyzetben meg lehetett érteni. De végül is segített. Visszafordult a laktanyaépület felé, és elrendezte a fogadtatást. A biztonsági intézkedések után visszajött a kapuhoz, és én elmondtam neki, hogy a fiatalok szeretnének megszabadulni a fegyverektől minden baj nélkül, mert a rádióban bejelentették a fegyverleadási kötelezettséget. Szeretnék leadni úgy, hogy bajba ne kerüljenek a hatóságokkal, de főképp az anyjukkal.

A főhadnagy szerint „Ezt csak úgy lehet simán véghezvinni. hogyha mi (a katonák) szimulálunk egy ellentámadást, és ugyanakkor a levegőbe lövünk. A fiúk azonnal, ott ahol vannak, eldobálják a fegyvereket. Visszavonulnak, és gyorsan elhagyják a környéket.” Úgy is történt. Miután beszéltem a főhadnaggyal és megállapodtunk, visszamentem a fiatalokhoz és elmondtam nekik a tervet, amit nem fogadtak nagy örömmel. Létszámuk hamarosan megcsappant a sortűz hallatára, de a fegyverek száma maradt. Nem hiszem, hogy mind a tizenöt csemetének (13-16 évesek) a mamája tudott volna a fegyverekről. Azt sem tudom, hogy a gyerekek közül, hány „forgatta” a fegyvert, és hány volt az, aki csak odahozta valaki megbízásából, mert hallották, hogy le lehet adni. Szerintem azért volt ilyen sok fegyver, mert a Miklós-telepiek a Béla-telep lakatlan oldalára dobálták a fegyvereket. Kezdetben csak kb. hat gyerekkel tárgyaltam. Amikor már arra került a sor, hogy a fegyvereket össze kellett gyűjteni, a létszám megnőtt, de leapadt megint, amikor oda kellett volna hordani a fegyvereket a laktanya elé. Nyilván a beígért levegőbe lövés nem volt biztató számukra.

Arról nem tudok, hogy a „fegyvert forgató” fiúknak kapcsolatuk lett volna a kőhídi lövöldözőkkel. Szerintem egy „hozzáértő” kis csoport volt a Miklós-telepről vagy csak egy személy, aki azt oly ügyesen véghezvitte. Mindegy, hogy ki volt, pontosan tudta, hogy mit csinál. Még azt is tudta, hogy melyik oldalán vágja el az oszlopot, hogy a megfelelő irányba dőljön. Egy oszlop akkor dőlt el, amikor a ruszki felmászott rá. Az, aki a domb tetején géppuskázott, biztosan a Miklós-telepről való volt.

Időközben a helyzet megváltozott. A rövid függetlenségünk nem tartott sokáig. Az oroszok becsaptak bennünket. Már október 31-én kezdtek az orosz tankok a város környékén gyülekezni. A Gyömrői útról lefordulva, a telep sarkánál, az Erdész2 utcán át a keresztúri erdő felé haladtak. Vég nélkül jöttek, törtettek, végül felsorakoztak ott, és kényelmes készenlétben vártak a támadásra. A háborúból csak éppen hogy kilábaló erdőnket újra megbecstelenítették. Időközben szereztem nyomdabetűket, és naivan hittem, hogy tudom majd használni. Röpcédulákat akartam nyomtatni. Sohasem került rá a sor. Kis barátom, U. Laci nálam kezelte a rádióleadót, mivel a mamája otthon nem engedte meg neki. Ez volt az egyik adó, amit U. Karcsi segítségével szereztünk.

A főhadnagy (aki annak idején átvette a fegyvereket) és társai az oroszok közelsége miatt elhagyták szolgálati helyüket. Már nem volt senki, akinek jelentést tehettek volna. De először felaknázták az épületet. Otthagytak használható tárgyakat, köztük egy pár hordozható rádióleadót, mely nagyon csábító volt. Itt jött jól U. Karcsi tudománya, leszerelni a robbanó csapdákat.

Ezután került a házamba a leadó, melyet kis barátom működtetett, és állítólag egyszer sikerült kapcsolatot találnia egy másik adóval. Lelkendezve mondta, hogy egy „Rózsa” nevű leadónak elmondta, hogy legalább kétezer tank van az erdőben. Az oroszok mind többen és többen jöttek, tankokkal és nehézpáncélozott tüzérséggel.

November elsejére az oroszok már nem is titkolták jelenlétüket. Nyíltan jártak a nyomós kutakhoz vízért. Viccelődtek a leányokkal. Történt egyszer, csak egyszer, hogy az Erdész utcán egy forrófejű meggondolatlan, éretlen agyú, nem számolva a jelenlévő kíváncsiakkal, rálőtt az orosz tankból kikászálódó katonára. Ott a telep szélén, körülvéve gyerekekkel, bámészkodókkal, minden józan észt félretéve.

Akkor éppen a Gyömrői úton fényképeztem, és igyekeztem hazafelé az Erdész utcán. Az erdő már nagyon megtelhetett a páncélos hadi szörnyekkel, mert már az Erdész utcán, a földek szélére szorultak, közel a Gyömrői úthoz. A házak közül jött a lövés a bámészkodók feje felett. Nem tartott soká, amikor az orosz tank felberregett, megfordult, mert egy nehéz ágyúval felszerelt tank volt, amelynek nem volt forgó tornya, és a szokatlanul vastag csövű ágyút az egyik házra irányította. A népnek még ideje sem volt, hogy elrohanjon, amikor az leadta förtelmesen agyrázó lövését. A por felugrani látszott a rémülettől igyekvők lábai alatt. Egy ilyen közeli „robbanás” alkalmat ad arra, hogy felmérje az ember, melyik rosszabb, a bomba vagy az ágyú. Ebben az esetben az ágyú győzött, mert repesztő hangjával egy időben a becsapódás hangja majd szétrázta az agyamat.

Egy utcával arrébb egy ház szó szoros értelemben a porba rogyott. Szerencsére senki sem volt a házban. Megszűnt a bámészkodás. Valaki úgy látszik, nem adta le a fegyvert. Én gyorsan készítettem egy felvételt, miután a por és füst elhúzódott a füstölgő házról, és zúgó fejjel, süket fülekkel igyekeztem haza.

November 4-én, vasárnap hajnalban még sötét volt, amikor földrengésszerű hangok ráztak fel bennünket. Kis utcánkon dübörögtek a nehéz tankok rémisztő robajjal. Azt hittem, hogy a fal megreped a rázkódástól. Az ablaküveg zizegett, és az ágyban is éreztem, ahogy a föld rázkódott. Tudtam mindjárt, hogy a támadás megindult, és azt is, hogy a forradalom elveszett. Talán az amerikaiak segítenek!? Jött a vérszegény gondolat. Jött Kádár! Térdre hullottunk.

Talán a Nyugat majd segít – volt a titkos remény. Mindenféle hírek, remények terjengtek a nyugati segítségről. Végre, talán a nyugat most már rájön (gondoltuk), tanulva a múlt hibáin, hisz a nyugat, egy mintaszerű, szabadságszerető, demokrata országokból álló világ. Ahogyan beszélnek, analizálnak, hirdetik az igazságot az „Amerika hangján” és a „Szabad Európán” keresztül. Ahogy elrendezték Európát a háborúk után. Talán valamiféle felelősségérzet fogja őket vezetni, látva a kis nemzetünk szenvedését a kommunizmus igájában. Minden elveszett, még a nyugatban való hit is. Megfásulva, kimerülten meredtünk arra a falra, amelyet az orosz a nyugat segítségével állított nekünk.

November 7-én Laci barátom még mindig próbálgatta a leadót. Szomszédom, Dorozsmai Miklós, figyelmeztetett, hogy egy orosz antennás jármű közeledik a ház felé. Ezek szerint ő is tudta, mi megy a házamon belül, habár sohasem említettem neki a leadó létezését. Nem volt sok időm. Bedobtam a leadót a bunkerba, a szélét beomlasztottam, hogy a homok eltakarja. Laci barátom gyorsan hazament. Felkaptam a famíliát feleségemmel, a két gyerekkel. A nagynénémnél találtam menedéket, amíg valamire elhatározom magam. A házhoz visszamenni nem mertem, de nem is lett volna tanácsos.

1 A visszaemlékezés egy része nyomtatásban megjelent az Emlékezések, Tanulmányok Pestszentlőrinc múltjáról II. című tanulmánykötetben. Szerk. dr. TÉGLÁS Tivadar, Bp. 1998. 77–95.o. A teljes kézirat megtalálható a TLM adattárában. A szerző 1956-ban családjával együtt elhagyta Magyarországot. Kanadában telepedtek le.

2 Ma Csévéző