1956-2016

Plivelic Iván: Az én forradalmam

Plivelic Iván: Az én forradalmam1

(részletek)


A pestszentlőrinci […] légelhárító kaszárnyában vagyok elsőéves ezredírnok, mikor kitört a forradalom Budapesten. Elzárva a külvilágtól, újságoktól, rádiótól, kimenőtől.

A Vörös Hadsereg2, ma újra Üllői úton, három nagy épület a kaszárnyánk, a parasztháznak álcázott betonépület – a privátházak között – a radar és tűzparancsnokság részére.

Egy bús fiatal politikai tiszt kétkedve hallgatta a meglepő híreket az egyetlen rádiókészülék kis szobácskájában. Nem tudta, hogy továbbadja-e vagy sem a hangszórókon keresztül a legénységnek. A vezetők azért a biztonság kedvéért megszüntették a szabadkimenőket, és így mindannyian bent maradtunk a kaszárnyában.

Emlékszem, késő délután megjelentek az úgynevezett huligánok a kaszárnya előtt: a bent lévőkkel szerettek volna beszélni, de az őrség elutasította őket.

Nyavalyás dögök, betörők, közönséges tolvajok!” – volt az egyik bajtársunk hízelgő véleménye. Ő, mint többen mások is, akkor még hitt a rendszerben. […] Már sötétedik. Egy kézigránát robbanását hallani: mi történik? Néhány puskalövés, káromkodás. A nem hívott vendégek visszavonulnak. […] Tibor szerint pillanatokon belül megtámadják a kaszárnyánkat is. A támadók a közvélemény szerint börtöntöltelékek és huligánok, félelmetes egyének. Nincs okunk mást hinni, tehát felkészülünk a védelemre.[…]


Október 25.


Civilek jelentkeznek a laktanya bejáratánál, szeretnének beszélni a katonákkal, bevonni minket. Szó sem lehet róla, mi semlegesek vagyunk, nem lázadozunk, arra esküdtünk fel. A parancsnokság ebben rendíthetetlen, tehát tilt akármiféle érintkezést „azokkal”. A parancs: „El kell távolítani őket, ha szükséges, akár a fegyverrel is!” Estefelé az újabb felfordulás miatt kettőzött őrségben veszek részt, de más, említésre méltó eseményre nem emlékszem. Talán minden hamarosan visszakerül a normális kerékvágásba – legalábbis ezt reméltük. A rendszer akkoriban még örökkévalónak látszott.

A rádió állandóan a fegyverek letételét és a rend helyreállítását követelte. Az ultimátum időpontját ismételten eltolták. A zendülés talán jóval nagyobb méretű, mint ahogy azt a kormány állítja? “Ha csak tényleg néhány huligánról és börtöntöltelékekről van szó, hogyan lehetséges az, hogy az ÁVH és a rendőrség még mindig nem tudott elbánni velük?”

Késő délután üvöltve rohan be a fegyverműves hadnagy: „Gyilkosok, megátkozott gyilkosok, gazemberek!” – teljesen magán kívül volt. „A Parlamentnél valaki felülről elkezdett lőni, azt hiszem a szemben levő ház tetejéről. Aztán egyszerre világvége lett, lőttek minden irányból…”

Egy újabb támadás lehetősége még este is a levegőben volt. Mi, katonák igencsak furcsa helyzetben találtuk magunkat. Bezárkózva a kaszárnyába, külső hírek hiányában, a tüntetők számára olyanok voltunk, mintha mi a rendszer hű támogatói lennénk. Befészkeltük magunkat Tibi irodájába, kényelmesebb mint az enyém, de főképpen azért, mert neki volt valami elektromos szerkezete, amivel a farkasoknak való hideget akartuk elűzni. A rumli miatt nincs központi fűtés. Másnap még mindig a tömegmészárlásról beszéltek. A sok tragikus hír között egy kifejezetten ránk vonatkozó is kezdett fontossá válni. A szakácsok jelentették, hogy az élelmiszereink igencsak fogyatkozóban vannak! Vagy megszorítjuk a nadrágszíjat, vagy valaki kimerészkedik egy kis harapnivalóért, főként kenyérért. Hát ki kell menni az ismeretlenbe, de fogalmunk sincs arról, hogy mi történik a környéken. Egy idősebb tiszt vezetésével kirobogtunk egy nyitott teherautón. Isten tudja miért, kikerültünk valahova a város délkeleti részére, ahol se üzletek, de házak sem voltak, viszont annál több orosz! Ott álltak glédában, felkészülve, hosszú végtelen sorban, állig felfegyverkezve. Csak ültek nyugodtan, jó részük teherautón, a többiek furcsa oldalkocsis motorbiciklin.

[…]

Át, a drótkerítésen túlról, néhány magyar fiú nézett ránk. Kétségen kívül forradalmárok, gondoltam, legalábbis annak néztek ki. Azok is voltak, de mennyire! Tetőtől talpig. Kuszált hajjal, piros, karikás szemmel, mint aki nem alszik napok óta. Nem voltak se szépek, se bizalomgerjesztőek, és mégis valami vonzott feléjük. Leálltunk szót váltani velük, az elején még gyanakodva, de aztán egyre megértőbben. Ez volt első érintkezésem a külvilággal. Hihetetlenül meglepődtem, amikor elmondták, hogy milyen nagyon kiterjedt már ez a fellendülés, vagy minek nevezzem, népfelkelésnek talán már forradalomnak? Ezek a fiatalok egyáltalán nem vágtak egybe a Gerő által hirdetett képpel! Dehogy is voltak huligánok vagy gonosztevők, inkább munkásoknak néztek ki, vagy bárkinek, csak nem reakciós arisztokratáknak. Ugyanolyan fiatalok voltak, mint én, legfeljebb egy kicsit koszosabbak. Különösképpen vonzott egy őzszemű leányzó igen kifejező tekintetével. […]

Mintha a legtermészetesebb dolog lenne, odaadtam neki lőszereimet. […] Köszönetre nincs idő, a központ felől érkezik egy hangos, behemót tank. A páncélos a klinkertéglákon irtózatos zajt csap, aminek a hallatára is meghűl az ember vére. Ez az első alkalom, hogy ilyen közel találom magam hozzá, és bevallom, hogy a hangja elrémisztő. Leguggolok egy kisebb fal mögé, ámbár nincs veszély, az oroszok nem lőnek ránk. Még nem!

[…]

Nehéz gondolatoktól megtörten érkeztem vissza a kaszárnyába a kapott sült kenyérrel. Ott várt a katonai törvényszék! Az ismeretlen besúgó már feljelentett, hogy odaadtam a muníciót a „felforgató bandának”. Főbe lőhetnének ezért az ilyen nehéz időkben! Szerencsére nem mindenki olyan hiszékeny, vagy nem akar az lenni, vitáznak rajta. Sorsomat eldönti az idős tiszt (neve Vörös vagy hasonló?) segítsége, aki kint volt velünk. A derék ember saját karrierjét kockáztatva kijelenti, hogy az egész dolog nem létezik, csak puszta fantázia, és evvel a dolognak vége is van.

[…]

Pestszentimre határában a kettes számú ütegnél szenvedtem át 9 hónapot. Volt nyolc légelhárító ágyúnk, eléggé régi típusúak.

[…] A katonák jó része vidéki volt, és aggódtak a családért, melyről nem kaptak hírt. […] Ez volt a hazugságok utolsó napja. A hamisságok még sugároztak a türelmes hangszórókból, de most már senki se hitte őket. […] Ha így folytatja még egy darabig, akkor belesorozok a géppisztollyal!” – kiáltott egy tizedes. Amit mondott, az teljesen új gondolat volt a kaszárnyában.

Mindenesetre mi a kaszárnyában az események valódi menetéről gyakorlatilag sötétben maradtunk. A rádió, igyekezve elkerülni a vészhíreket, amelyek pánikot okozhatnának, „langyos” hangon kezelte a hallgatókat, leginkább klasszikus zenével. Sajnos a felkelők kiadványai nem jutottak el hozzánk. A tisztek látszólag felkarolták a forradalmat, a végén előkerültek még a régi hadseregből eredő egyenruhák és kitüntetések is! Jó Isten tudja, hol rejtegették ezeket a „békebeli” dolgokat eddig! Változások indultak be, egyre rohamosabb sebességgel: először is eltűnt a vörös csillag a homlokzatról – hasonló sors érte a zászlón levő orosz stílusú címert.

[…]

A kormányban létrejött változások kihatottak magasabb feletteseinkre is: ahogy megérkezett a hír, hogy Kána vezérőrnagy, a mi felsőbb parancsnokunk lett a Forradalmi Tanács vezetője, rögtön elkezdték kiselejtezni a kommunista vagy kompromittált tiszteket. […] Mint szürke szamár a ködbe, bújt el valahová a politikai tiszt.

[…]

Ha nem lett volna bekötve a szemem, ha nem lovaltam volna bele magam a meggyőződésbe, hogy kivívtuk a szabadságot, akkor november 4-én egész más szellemmel hagytam volna ott az irodámat a laktanyában. Legalább nem hagyom ott kedvenc könyveim. Biztosan nem váltam volna meg attól a szép, nagy darab sós szalonnától sem, ami nagy értéket jelentett azon időkben. Legfőképpen nem választottam volna a Szakács főhadnagy vacak parabellum géppisztolyát a kitűnő puskám helyett. Utolsó: vittem volna magammal iratokat. Kitölteni valókat. Ha rágondolok, hogy szekrényem tele volt leszerelési igazolványokkal, és egyet se vettem magamhoz!

Reggel, november 4. hajnalán, a ruszkik visszajöttek. Annyi tankkal, amit senki se látott még. Fülszakító zsivaj támasztott fel mély álmomból. A folyosóról ömlenek az izgatott szavak, rohannak előre-hátra, aztán, valakinek eszébe jutok, és durván bezörgetnek.

Mi van, mi az Istent akartok hajnalban, ki rontja az ünnepet? A hétszentségit!

Jönnek az oroszok!

Micsoda? Ne hülyéskedjetek!

Megtámadtak.... gyere le te is... a fene egye meg, ez hiányzott csak!

Az oroszok orvul megtámadták Budapestet!

A nyavalyások, hogy legyenek mind elkárhozva!

[…] Lemegyek az utolsó lépcsőkön, szájízem még keserű az éjszakától. Rögtön beleütközök a hangadó másodéves katonába, akit ismerek. Nyomatékosan erőlteti a sumákolókat, hogy kövessük az ágyúkhoz.

Gyerünk, fiúk a tartalékágyúkhoz, fel kell szerelni őket, és aztán lelőjük az árulókat!

Először le kell venni a zsírt” – mondja a cigány, aki ért a ragacsos dolgokhoz.

Elhagyjuk a hatalmas épületet. A kiterjedt területen, mely több ezrednek a központja, a miénk a keletre fekvő a három közül. Az északkeleti sarokban felfedezünk jó néhány tartalék légvédelmi ágyút – tökig be vannak zsírozva – még mindig a zsír! Te Jó Isten! Segítség! Néhány hónappal ezelőtt volt alkalmam több ilyen gépezetet megtisztítani a zsírtól – tehát tudom, milyen sziszifuszi munka vár reánk.

A hajnali szürke fény és a szúró hideg nem segíti lelkesedésünket, de azért nekiállunk a melónak. Sajnos itt, a központi kaszárnyában hiányzik a legegyszerűbb szerszám is, ami segíthetne. Megállunk kétségbeesve: mit tudunk csinálni?

Pest felől már jó ideje hallható az ágyúk szava, itt egyelőre minden csendes; az orosz tankok elrobognak a laktanya előtt, de provokáció nélkül. Ma hajnalban egyikük berepített egy gépfegyversorozatot a még alvó laktanyába, de mivel válasz nélkül maradt, nem erőltette – de ki tudja, lehet, meggondolja magát, és majd visszajön.

Megerősödik a csatazaj3. Várjuk, mikor jut ki nekünk is, felkészülünk a védelemre. A másodéves katona, aki buzdítja a társaságot, meg van győződve, hogy hamarosan minket is megtámadnak. […] A kiizzadt ágyúkat kézzel kell vontatni – (hol a fészkes fenébe vannak a kocsivezetők?) – a drótkerítés felé, amit aztán ledöntünk, mert akadályozhatná az ágyúk működését. […]

Hát várunk, várunk, csak várunk, de nem támad meg senki, a tankok végtelen sora is befejeződött. Valaki fölveti: menjünk el a Rákoskeresztúri temetőbe; ott vannak elrejtve a tartaléklőszereink. Nincs nagy kedvünk hozzá, így itt maradunk. Halad az idő, már 11 óra van, a nap kezd melegíteni. Kezdünk éhesek lenni! Nemsokára ebédidő – de hol van az ebéd? Furcsa érzésünk van, mintha a három kaszárnyában nem tartózkodna senki! Nem beszélve, hogy nekünk, tíz hapsinak kellene a muszkákat megállítani! Tiszta röhej!

Jön kintről egy ürge, mondja: az oroszok nem messze tőlünk masíroznak a Béke téren.

Menjünk ki elébük!

Nekünk a kaszárnyát kell védeni – gondolja egy ellenkező véleményen levő.

Eszük ágába sincs ide jönni, nekünk kell mozogni, ha akarunk valamit – mondja egy másik.

Menjünk már rögtön – üvölti a másodéves katona. Visszük természetesen az ágyúkat is, 39/41-es típusúak, 4,9 tonna súlyú, 85 mm-es löveggel, ha jól emlékszem. Bestiálisan nehezek. De azért valahogy csak kijutunk (talán egy teherautó segítségével) a Béke térre. Ide torkolódik be a Pestszentimréről jövő út és a villamos.

Muszkáknak nyoma sincs, rengeteg izgatott ember van. A Béke tér, körülötte sok kis kertes ház, villák. Ideje lenne beleharapni a kevés élelmiszerbe, mit a lakosság hozott, de épp most történik valami, amitől elmegy az étvágyunk: hajmeresztő látvány, a katonák elkezdik tömegesen elhagyni a kaszárnyát és svindelnek mindenfelé, szégyen nélkül a nyavalyások. A gyáva népség szalad haza a mamához! Korán kelő kis csoportunk hangtalanul nézi őket. Aztán a folyamat nagy méreteket ölt, az időközben összegyűlt polgári lakosság nehezen bírja elviselni a lehangoló látványt.

[…] Az első golyókra a földre lapulunk, nem vagyunk harcedzettek. Igyekszem elbújni egy nagy kerek vasoszlop mögött, ami tele van a rezsim hirdetéseivel – most mennyire nevetségesnek is tűnnek!

[…] Jobb felől egy katona egy 7,65-ös puskával vacakol, pont olyan, mint az én visszasírt fegyverem. Az út másik részéről leginkább az utcaköveket lövik: túl alacsonyan céloznak. Legrosszabb helyzetben két muki van; bebújtak egy utcagödörbe, onnan lőnek nehéz gépfegyverrel, az Isten tudja kire. Ugat a három lábon ingadozó masina, de a lövedékek pár méterrel előttük az aszfaltot szántják csak. Buta gondolatom: ki fizeti majd meg? A kis csoportunk átesett a tűzkeresztségen.

Nyugodalmas este, minden hívatlan vendég nélkül. Egy pár óráig őrködök, aztán a váltáskor elmegyek pihenni a téren lévő mozi színpadára. Nem könnyű feladat, a vastag pufajka nem segít a kemény deszkákon, úgy látszik, nem vagyok eléggé kimerülve, vagy a förtelmes lábszag zavar – mellettem jó csomó ember alszik vagy vakarózik.

1A teljes szöveg magyarul: PLIVELIC Iván: Az én forradalmam. http://www.nemenyi.net/konyvtar (letöltés: 2007, megtalálható a TLM adattárában). olaszul: Ivan PLIVELIC: La mia Rivoluzione da Budapest, 1956. All’Italia, Ferrara, 2006.

2 A szerző ebben a formában használja.

3 Ki tudja, hány ezer tank (egyesek szerint négyezer, más források csak kettőezer ötszázat mondanak) támadta meg a várost, miután a rendőrség főnöke, Kopácsi felhívására a felkelők jó része letette a fegyvert.