1956-2016

Terényi Ferenc: ’56. október, Budapest

Terényi Ferenc: ’56. október, Budapest1

(részletek)



Ha a fiam megkérdezné tőlem: „Apukám, Te hol voltál ’56. októberében?”, akkor bizonyosan az életem legszebb, legizgalmasabb része jutna az eszembe. Albertirsáról jártam Pestre dolgozni a Parafakőgyárba. Október 24-én reggel – szokás szerint – a vasútállomáson reggel négykor vártunk az első vonatra Abonyi Miskával, ki távoli unokatestvérem. Mindenki élénken beszélgetett, vitázott, a kalauzok, akik az éjféli vonattal jöttek, azt mondták, Pesten, a belvárosban lövöldözés van és vadásznak a kommunistákra. A legnagyobb balhé a Rádiónál van.

[…]

Adtak egy teherautót, hogy portyázzunk a környéken, merre van a ruszki gyalogság vagy tankok. Csatlakozott hozzánk még egypár, más vidékről való fiú, és a Zalka Máté térnél2, a vasútvonal mellett Pestszentlőrinc felé hajtottunk. Mivel Kispest felé haladtunk, az jutott az szembe, hogy be kellene menni a munkahelyemre. Bekopogtam a sofőrnek, hogy a Noszlopy utcába forduljon be. Megálltunk a Parafakőgyárnál, és én, Abonyi Miska, Kohut Pista, akik ott dolgoztunk, bementünk. Senki sem dolgozott. A beszélgetésünkre az irodából jött valaki. De ki? Novák Árpi bácsi, a párttitkár, az Antal nevű üzemigazgató és a személyzeti osztály főnöke, üdvözöltek, kezet ráztunk. Behívtak a tanácsterembe, ahol mint munkás, soha nem voltam. Csak akkor látszott rajtuk valami félelem, mikor lekapcsoltam a derékszíjamat, és az asztalra raktam a gránátjaimat meg a géppisztolyt. De szépen elbeszélgettünk, Árpi bácsit mindig tiszteltem.

[…]

Már hívtak kintről, felmásztunk a teherautóra, és Pestszentlőrinc irányába indultunk. Egyszer csak a mellékutcából utánunk fordult egy tank, a szívem a torkomban dobogott, mert nem tudtuk, melyik pillanatban lő ránk az ágyújával. A „ruszki” tankos biztosan tudta, hogy kik vagyunk, állig felfegyverzett, civil ruhás gyerekek utaztak a nyitott teherautón. Vertük a sofőr ablakát, hogy forduljon el valamerre. A pestszentlőrinci állomásnál3 az Üllői út irányába fordultunk, szerencsére a tank nem jött utánunk. Az Üllői úthoz érve szép látvány fogadott az út közepén. Egy hatalmas ágyú, de én soha nem láttam ilyen hatalmas és hosszú csövű ágyút. Két honvéd ült az ágyú mögött, és egy tiszt az út mellett állt, ha jól emlékszem, negyven év körüli főhadnagy lehetett. Mielőtt odaértünk, a sofőr kiszólt: „Vigyázzatok, nem tudni, kivel vannak!” Erre többen, talán mindnyájan csőre töltöttük a fegyvereinket. A tiszt intett, hogy hajtsunk át az Üllői út másik felére, egy kis közútra. Leugráltunk és láttunk a kis úton messzebb, két kis ágyúfélét, „boforcot”. Többen odamentünk, szórakoztunk vele, hogy lehet azokat a nagy töltényeket felülről belerakni, és a csövet hogyan lehet irányítani. Egyszer csak az Andrásik Miska szaladt felénk kiáltozva. Kérdésemre elmondta, hogy a tiszttel beszélgetett. Amikor megjegyezte, hogy „portyázó csapat vagyunk, és nem sokára megyünk tovább”, a tiszt kihúzta a pisztolyát, és azt mondta, hogy „aki el akar menni, azt lelövi”. Erre én: „Gyerünk, beszéljünk vele!” Észrevettem, hogy több fiú levette a válláról a fegyvert, ahogy visszamentünk. Kérdem a tisztet, mi a terve velünk, mert mi tovább akarunk menni, portyázni. „Nagyon egyszerű – mondta –, ott az Üllői út teteje, onnan fognak a ruszki tankok lejönni Vecsés felől, de ha gyalogságot küldenek ellenem, semmi nem tudja védeni az ágyúmat, és önök ezért itt kell, maradjanak. De különben is, a rangomnál fogva parancsolom, ha a katonáim lőttek, önök azonnal hozzák a lőszert.” Az Üllői és e kis utca sarkán volt egy temető4, oda mindnyájan bementünk. Ott volt a rengeteg lőszer. Senki nem vitázott, mert – úgy látszik – mindenki megértette a helyzetet.

Egyszer csak hallottuk egy tank távoli dübörgését. A tiszt odaszólt a két katonának: „Cél, gyerekek!” Azok csavargatták a kereket és emelték az ágyú csövét. A temető szélén az Üllői úti oldalon magas kőkerítés volt, és onnan néztük hol a mi ágyúnkat, hol fel az Üllői útra, hogy mikor jelenik meg a tank. Egyszer a tiszt elkiáltotta magát: „Tűz!” Abban a pillanatban a tank teteje, tornya eltűnt. Láttuk még, hogy a tank zörögve, kattogva még jött lefelé egy kicsit, és utána céltalanul jobbra fordult. Aztán halálos csend. A tiszt intett, mi meg rohantunk, a nagy golyót vagy négyen cipeltük az ágyúhoz. Betöltöttük. A két katona újra irányította a csövet. Még egy tank jött. Újra egy lövés a mi ágyúnkkal. Újra egy roncs ruszki tank, nagy diadal, üvöltés. Nagy csend támadt, egyszer csak egy öreg csattogó, zörgő repülőgép jött a fejünk felé. Ott megfordult. Erre a katonák emelték a nagy ágyút, lőtték a repülőt. Mi meg szaladva hordtuk bele a lőszert. Valakik kezelték a két „boforcot”, de senki nem találta el a gépet. Láttuk a kis füstcsomót a repülő közelében, de semmi siker. Utána újra csend. Egyszerre egy nagy süvöltés, utána rengeteg nagy robbanás, ki merre tudott, elbújt. Én is, mint a többi, bevetettem magam két sírhalom közé. Ezek a robbanások mind a fejünk felett voltak. A Mahalek Jancsi hangját hallottuk, segítségért kiabált. Én is odamásztam, a feje a homok és föld alatt volt. Letisztítottuk. Semmi baja nem lett, csak mellette esett le egy nagy szilánk és a földet rávágta a fejére. Ahogy hirtelen csend lett, a tiszt kiabált felénk. „Azonnal hozzák ide a teherautót, és a nagy ágyúhoz való lőszert kezdjék felrakni! Megmutatom hová húzassák az ágyút, utána elmehetnek!” – mondta. Visszafelé mentünk, a pestszentlőrinci állomás5 felé, és utána jobbra6. Távolból feltűnt a Ferihegyi repülőtér, itt megálltunk. Felszerelték az ágyút, és Ferihegy felé irányították, a kilátótornyot tisztán láttuk. De lehet, hogy a ruszkik szintén láttak minket, mert a tiszt távcsővel nézte és mondta, hogy nagy a sürgés-forgás. Már esteledett, és a tiszt búcsút vett tőlünk. Most újra olyan helyet kerestünk, ahol meg tudunk aludni. Találtunk egy iskolát, ahol a hátsó ajtók nyitva voltak, és a kazánfűtő gépek közt aludtunk. Itt találtunk több fegyvert is. Másnap a hírekből tudtuk, hogy jóformán már sehol sincs szervezett ellenállás, és megbeszéltük, hogy jobb, ha mindnyájan elmegyünk haza. Az emberek az utcán mondták, hogy ne menjünk annyian együtt, mert a „ruszkik”, ha több gyereket együtt látnak, akkor vagy lelövik, vagy összeszedik őket. Úgy beszéltük meg, hogy egyenként megyünk, amíg elhagyjuk a gyűrűt. A négyes számú útvonalon túl, a Steinmetz-szobortól egy-két kilométerre megvártuk egymást, onnan gyalogoltunk együtt haza.

Pár nap múlva újra együtt, végleg elhagytuk Albertirsát, és nyugatra indultunk.

1 A szerző ma Kanadában él. 2006-ban juttatta el hozzánk visszaemlékezését.

2 Kőbánya

3 A szemeretelepi állomásról lehet szó.

4 A lőrinci öreg temető az Üllői út mellett

5 szemeretelepi állomás

6 Pöstyén tér vagy talán az iparvasúti átjáró