1956-2016

Bányai László: 12 év alatt hétszer

Bányai László: 12 év alatt hétszer1

(részletek)


Pestlőrinci és kispesti harcok


Jómagam mint a Kispesti Textilgyár karbantartó esztergályosa, az esti műszakot végzett több száz dolgozó és a reggeli műszakra gyülekező ugyancsak több száz dolgozó, nagy többségben fonó- és szövőnő között álltam. A gyár kapuja előtt kisebb-nagyobb csoportokban álltunk és hallgattuk a Pest felől jött munkatársaink egybehangzó élményeit, sírva elmondott beszámolóit arról, hogy mi történt az elmúlt este, éjszaka és hajnalban a főváros utcáin.

A gyárkerítésen belül, a bejáratnál az úgynevezett „Partizán Szövetség" gyári kommunista csoportjának tagjai álltak őrségben. Mint mondták, „felsőbb rendelkezésre nem engedhetünk be senkit. Menjenek az elvtársak, elvtársnők haza. Pesten fasiszta csoportok próbálták megtámadni a Rádiót, a Kilián laktanyát. A Pártbizottság értesítése szerint a fasiszta támadók megsemmisítése folyamatban van" – üvöltötte Csuhai, aki nemcsak a gyári őrség, de a Kistext Pártbizottságának is egyik legvéresszájúbb tagja volt, s általános közutálatnak „örvendett”.

Délelőtt tizenegy óra lehetett, amikor több szovjet páncélos Pest felől, a közeli Üllői úton, Vecsés irányába elhaladva, tüzet nyitott a Vörös Csillag Traktorgyár előtt álló munkásokra.

12 órakor a mi gyárunk elé is befordult egy újabb, most már Vecsés irányából jövő szovjet tankoszlopból egy T–34-es és egy páncélautó. A Kistext előtt ácsorgó munkások, akik közben már feltöltődtek a környező házak lakóival, a nyilvánvalóan támadó szándékú felvonulás láttán rémülten kerestek menedéket a házakban, a gyár kerítésébe épült közértben, több százan pedig a Traktorgyár és a Szövőgyár közötti Kistext futballpálya kerítése mögül nézték az eseményeket.

A páncélautó pár perc után a kispesti villanytelephez vezető mellékutcán eltávozott. A tank keresztbe állt a vasúti síneken, szemben a gyár főbejáratával és a közérttel. A főbejárat előtt még mindig vagy kétszázan maradtunk, a legtöbben overallban vagy mint a szövőnők, munkaköpenyben, farkasszemet nézve a T–34-essel. Fegyver ekkor még senkinél nem volt, de nem is lehetett, hisz a kommunista rendszerben a fegyver az államhatalom tulajdona volt.

A kerítésen belülről eltűntek a Partizán Szövetség tagjai. Egy órakor a T–34-es tetején félig kibújt egy orosz őrmester, és géppisztollyal a kezében, hadonászva, egypár tört magyar szót is kiabálva: „Menni haza, én lőni, fasiszták!” – fenyegetően üvöltözött. „Mi itthon vagyunk, ti nem! Minek jöttetek? Ez a mi gyárunk, menjetek a fenébe, mi nem hívtunk benneteket!” – kiabáltunk vissza neki. A kommunista párttagok pedig piros könyveiket mutogatták feléje, hogy meggyőzzék a megvadult oroszt, hogy ők nem fasiszták. Majd egy-két kő repült a tank felé.

A tank hátrafelé megindulva lement a sínekről és megállt a szemben lévő járdán, háttal egy kis üzletnek, ahol a gyári dolgozók időnként méterárukat vásárolhattak. A toronyban lévő „hős" géppisztolyából a tőle 15 méterre álló munkások közé pásztázott. A nép széjjelszaladt. Sok sebesült lett, a súlyosabbak fekve maradtak a gyár előtti járdán, vérükben fetrengve. Néhányat behúztunk az akkor már nyitott két bejáraton a gyár kerítése mögé.

A gyárudvaron fegyvert követeltünk egy reszkető volt „partizántól”, majd levertük a lakatot a raktáruk ajtajáról, mert „nem találta” a kulcsot. Egylövetű 22-es kispuskákat találtunk végre, de nem volt töltény. „Gyerünk az üzemi pártirodára” – kiabálta valaki – „ott biztos találunk!” A pártirodán csak egy sírógörcsökben lévő gépírónőt találtunk. Ő mondta el, hogy a pártvezetőség, amikor hallották a főbejárat előtti lövöldözést, a mellékutcára nyíló kapun elmenekült. Egyik fiókban találtunk töltényeket. Nekem csak egy jutott. Felmentem a kerítésbe épített közért padlására, ahol egy-két cserepet kivéve kiláttam az utcára. A tank most már újból a síneken állt keresztben. A gyilkos tankista a toronyban állt, továbbra is fenyegetőleg rázva géppisztolyát. És az ujjam meghúzta a ravaszt.

A tankista őrmestert, homlokán egy kis lyukkal, kilökték társai a toronyból. Majd a tank az utca hosszában egy lövést ágyújából leadva, ami semmi kárt nem okozott, eldübörgött.

Így lettem 1956. október 23-án este, a budapesti Rádiónál kezdődött nemzeti felkelés második napjának délutánján szabadságharcos.


Október 24-én délután, az orosz tankok lövöldözésének sebesültjeit a kispesti mentők a kőbányai Bajcsy-Zsilinszky kórházba (azelőtt Horthy Miklós kórház) szállították. Délután 3 óra körül, a két gyár dolgozói közül vagy százan, traktorral vontatott kocsikra, dömperekre szállva Pest felé indultunk az Üllői úton.

[…]

Már sötétedni kezdett, egy munkatársammal hármasban elindultunk haza Lőrincre. A régi Teleki térnél a Zrínyi Akadémia egy katonai autója felvett minket, és elvitt a kőbányai Liget térig, ahol sok orosz tankot láttunk állni. Itt akkor még nem voltak harcok. A tankok személyzete géppisztolyokat osztogatott. Kollégám is kapott egyet, de a feleségem sírva kért, hogy menjünk haza. Kollégám egy csoporttal visszament Pestre, míg mi gyalog, végig a Kőbányai úton, elértük a Gyűjtőfogházat, ahol sok orosz tank, sok orosz teherautó katonákkal megrakodva állt. A fogház főbejáratát két tank őrizte. Nekünk ott kellett elmennünk, mert a fogház mögötti Erzsébettelepen laktunk.

Hazaérve, 1948-ban megkötött házasságunk során először történő heves vita után párom, aki akkor már látta, hogy nem tud visszatartani, hat szelet zsíroskenyeret csomagolt aktatáskámba, és éjfélkor elbúcsúztunk egymástól. Ő szegény, október 30-ig nem tudott felőlem, naponta járt a közeli Új Köztemető halottasházához, ahová teherautón hordták ki a szabadságharc halottait Pestről és a környező városrészekről.

Fegyverem még nem volt, a kispuskát 24-én a Kistextben hagytam. Csütörtök reggelig egy mentőautó személyzetéhez csatlakoztam. A kispesti és a lőrinci Üllői út mentén szedtük össze a sebesülteket. Azon a hajnalon az Üllői úton száguldozó teherautókból és páncélkocsikból mindenkire lövöldöző oroszok részéről kaszált a keletről jött halál.

Reggel 9 órakor nagy tömeget látván a lőrinci Hősök terén2, elköszöntem a mentőktől, és a tömeggel a téren lévő lőrinci rendőrkapitányság elé mentünk. Egy órát betöltő, fegyvert követelő kiabálásaink után Papp alezredes hajlandó volt egy küldöttséget fogadni a tömegből, amiben én is részt vettem. Tízünket fogadott az emeleti irodában.

[…] Este a kapitányságon a lőrinci Fonó, a kispesti Pipacs szövőgyár, a Traktorgyár, a Gyömrői úti olajművek és a kispesti Textilgyár munkásaiból álló fegyveres csoportokat összefogó szervezetként megalakult a Pestlőrinci Nemzetőrség.

Másnap hajnalban a 18. számú Autóközlekedési Vállalat Gyömrői úti telepéről kihozott keletnémet IFA katonai teherautókkal a vecsési, az Üllői úton lévő3 katonai laktanyába mentünk, ahol minden ellenállás nélkül mellénk álltak a Néphadsereg tagjai. A tisztek nagy része addigra már eltűnt a laktanyából.

Pénteken reggel […] az Üllői úton, a téglagyárnál, a Piros iskolánál, a Szarvas csárdánál, a kispesti Kossuth térnél, a Határ útnál és a lőrinci Hősök terénél állítottunk fel páncéltörő ágyúkat a katonaság segítségével, de az ágyúk kezelését jobbára szabadságharcosok végezték.

Pestimre rendőrőrse […] is csatlakozott a felkeléshez. A kispesti Húsárugyár dolgozói kérésünkre több mázsa felvágottat, a kőbányai Kenyérgyár a Százados útról több autó kenyeret szállított a körzetünkbe tartozó honvédlaktanyába.

Vasárnap, 28-án a két laktanya és a kőbányai szabadságharcosok részvételével a Ferihegyi repülőtérre mentünk. A repülőteret orosz és magyar katonaság őrizte. Hosszas vita után az orosz kapitány hajlandó volt katonáival Monor irányában elhagyni a repülőteret. Míg mi a repülőtéren tárgyaltunk, szabadságharcosaink egy része a téglagyárnál megsemmisített egy T–34-est. A Piros Iskolánál lévő tüzérségünk pedig két orosz katonai teherautót tett ártalmatlanná. A Pestlőrinc, Kőbánya és Rákoskeresztúr között elterülő nagyerdőben már 1945 óta orosz légvédelmi üteg volt beásva, melynek legénységét kétévenként váltották. Az üteghez több T–34-es és páncélautó tartozott.

Amikor ez a tank a műút és a Ráday utca kereszteződésénél lévő kőhídra ért, kézigránátok robbantak körülötte. A tank vezetője, látva a veszélyt, meg akart fordulni, de a híd keskenynek bizonyult, fordulásakor a tank átszakította a korlátot, s tornyával lefelé belezuhant a műútba, ahol újabb gránátokkal megszórva kigyulladt és felrobbant. A környék gyerekeinek jó ideig „játszótársa” volt a kiégett tank.

Az Üllői úton fiatal gyerekek az út szélességében tányérokat fektettek le. Egy Pest felé vonuló harckocsioszlop addig nem mert keresztülmenni ezen az útszakaszon, amíg az első harckocsi szét nem lőtte az úton fekvő tányérokat.

Kedden, 30-án reggel több mint háromszáz fegyveres szabadságharcost helyeztünk el a lőrinci Hősök terén. Horváth százados két páncéltörő ágyút állított fel a tér elején. Az ő véleménye is megegyezett a miénkkel, hogy mivel a repülőteret Pest felől csak a mi kerületünkön keresztül lehet elérni, így a menekülni készülő Államvédelmi Hatóság most mint forradalmi karhatalmi bizottság igyekszik egérutat nyerni.

November 1-jén, csütörtökön reggel egy lőrinci ház pincéjében, a szén alatt, egy ládában megbújva megtaláltuk és letartóztattuk Ecseri Gábor ÁVH-s őrnagyot, aki egy időben a kistarcsai internálótábor rettegett parancsnoka volt. A Belügyminisztérium budapesti XIV. ügyosztálya kikérte tőlünk, és parancsukra egy korábban letartóztatott Kovács nevű ávós hadnaggyal együtt Pestre szállítottuk. Akkor még nem tudtuk, hogy a budapesti ügyosztályon tulajdonképpen az ávósok mentése folyik. Egy ottani rendőr- és katonatisztekből álló bizottság igazolta és szabadon engedte őket.

November 1-jén, csütörtökön, Mindenszentek napján több teherautó élelmiszert osztottunk ki Pestlőrincen és Kispesten a lakosság között. Az élelmiszert a monori és ceglédi termelőszövetkezetek ajándékozták. Egész nap az Üllői úton, a szovjet tankok kíséretében, katonai teherautókon százával szállították ki Pestről halottaikat az oroszok. […] Habár a rádió állandóan közölte, hogy a szovjet csapatok folytatják kivonulásukat, mi tudtuk, hogy a hírek nem felelnek meg a valóságnak. Például kedden, október 30-án a Ferihegyi repülőteret újból megszállták az oroszok. Tankok, rohamágyúk, páncéltörő és légvédelmi ágyúk gyűrűje zárta körül a repülőteret. […]

A lőrinci Nemzetőrségre különböző pártok nevében küldöttségek érkeztek, párthelyiséget, irodákat kérve. A temetések sortüzei felizgatták a rákoskeresztúri erdőben lévő orosz alakulatot, és az esti órákban aknavető tűz alá vették mindkét temetőt és környékét. Belövést kapott az OTI épülete4, a pártbizottsági épület, a rendőrség és a gimnázium. Újabb két halottunk volt és sok-sok sebesültünk.

November 2-án több besúgót sikerült begyűjtenünk, és a rendőrségi cellákban összetettük egy-egy félórára azokkal, akiket annak idején feljelentettek 1945 és 1956 között.

A lőrinci kertes házakban több helyen disznót vágtak ezekben a napokban. Gyalogos és autós őrjáratainkat meg-megvendégelték. Könnyebb sebesültjeink a gimnázium alagsorában voltak elhelyezve. Három orvos és önkéntes ápolóhölgyek segítették elő gyógyulásukat.

[…] Feleségemtől elbúcsúzva még sötétedés előtt ellenőriztük több helyen a Nemzetőrség csoportjait, majd megvigasztaltam Hegedűs Misit, hogy nem kell hétfőn munkába állniuk a traktorgyári tanoncműhelyben. Ugyanis az újságok közölték, hogy november 5-én újból megindulnak a gyárak. A Hegedűs-csoport a lőrinci Nemzetőrség egyik legjobb alakulata volt. Valósággal versenyeztek a gimnazisták csoportjával, ha felderítésről, bevetésről volt szó.

Felrohantunk a telefonszobába, de már egyik laktanyával sem tudtunk érintkezést találni. A rendőrőrs Pestszentimréről telefonon jelentette, hogy sok páncélos halad el előttük és katonaság teherautókon. De ekkor már mi is hallottuk a páncélosok dübörgését.

November 4-e hajnala. Mintegy ötven T–34-es ment el a pestszentlőrinci Hősök tere előtt Pest felé, majd nagy ágyúzás kezdődött a Határ út és az Üllői út kereszteződésénél. Az ott felállított négy 57 milliméteres tankel­hárító ágyú személyzete két tankot kilőtt, majd ágyúikat kénytelenek voltak otthagyni, mert az előző napon hozzájuk szállított „tankelhárító löveg” jelzéssel ellátott ládákban 37 milliméteres légelhárító lövedékek voltak. Ugyanígy jártak a Kossuth téri és a Szarvas csárdai tüzérek. A téglagyárnál azonban két 55 milliméteres ágyúnk volt fölállítva, nekik – amíg lőszerük volt – sikerült három harckocsit lángba borítani.

November 4-én, vasárnap, a Budapest ellen intézett második galád szovjet támadás első napján, reggel 5 órától este 5 óráig, 12 óra leforgása alatt az Üllői úti (Vörös Hadsereg útja) téglagyárban lévő csoportunk több mint 200 tank és rohamágyú Pest felé vonulását jelentette. Ugyancsak ebben az időben a Gyömrői úton, amely kilométereken át együtt halad a Ferihegyi műúttal (a műút van középen) több mint 100 tank és gyalogságot szállító jármű haladt el Kőbánya, illetve Budapest felé.

[…]

Dél felé egymás után kaptuk a rossz híreket. Nagy kerületünk mindkét laktanyáját megszállták az oroszok. A Szemere-majort is elfoglalták hajnalban. A Szarvas csárdánál lévő két páncéltörő ágyú kezelői is hősi halált haltak, a túlerő eltiporta az ágyúkat.

Most mutatkozott meg igazán, hogy ki az igazi szabadságharcos, és ki áll valóban mellettünk. A lőrinci rendőrkapitányságon estére alig maradt egypár rendőr. Pedig a rendőrség épületét még nem támadták az oroszok. Másnap, hétfőn tudtuk meg, hogy a lőrinci Állami telepen, a kultúrházban ÁVH-sok szervezkednek. A szovjet támadás hírére előbújt patkányokat saját veszteség nélkül sikerült ártalmatlanná tenni.

Kerületünkben már csak az úgynevezett „Piros” iskolánál lévő légvédelmisek tartották magukat. Nekik volt két 37 milliméteres automata gépágyújuk és két 55 milliméteres tankelhárítójuk. Ez az üteg hétfőn, november 5-én két harckocsit semmisített meg, lőszerük már kifogyóban volt. Utánpótlást nem kaphattak, mert laktanyájuk már orosz kézen volt.

November 6-án, délután erős harckocsioszlopot jelentettek, mely az Üllői úton Pest felől közeledett. A jelentés szerint a 25-30 T–34-esből álló tankoszlop lassú menetben jön, mögöttük a gyalogság. A tankok minden mellékutcába belőttek és a házakba is, ahol mozgást észleltek. Ekkor sajnos már nagyon kevesen voltunk. Nem is annyira hősi halottaink és sebesültjeink miatt, hanem mert sokan hazafelé mentek, vagy nyugat felé menekültek. Mivel a harc felvétele ilyen nagy tömegben közeledő harckocsi-alakulat ellen kilátástalannak látszott, tekintetbe véve a nagyszámú gyalogságot is, kértem, hogy az ágyúkat tegyék tönkre, és jöjjenek velünk a téglagyárba. Elváltunk egymástól, és a lőrinci téglagyárban rendezkedtünk be védelemre.

Este 7 óra tájban megszólaltak az ágyúk. Rettenetes éjszaka volt. Egész éjjel hallottuk a tüzelést, gépfegyverek, géppisztolyok és nehéz tankágyúk zaját. Hajnali egy óra után csend lett. Félelmetes csend a Piros iskola felől. De messziről, Erzsébet, Csepel, Budapest felől szórványos ágyúdörrenéseket hallottunk. Három óra felé a téglagyárat is gyalogsági támadás érte. Három teherautón érkeztek a gyár elé. Nem vártak ellenállást, és nagyon meglepődhettek, amikor a főkapun behajtva, az irodaépület előtt gyilkos tüzeléssel nehéz géppuskánk üdvözölte a járművekről rémülten leugráló ruszkikat.

A téglagyári harcban a gyári munkásszállás lakói is fegyvert kértek tőlünk, és így sikerült több támadást visszavernünk. Reggel, amikor kivilágosodott, lementünk két teherautóval az iskolához. Nyomasztó látvány tárult szemünk elé. Az iskola összelőve. Az Üllői úton több tank kilőve vesztegelt, az iskola melletti bolgárkertészet földjén teherautók és egy rohamágyú roncsai.

November 7-én átköltöztünk a téglagyárból az Üllői út másik oldalán lévő, Bokányi Dezső utcai iskola5 épületébe.

November 8-án délelőtt Bene Bandival és Mocsárival egy Skoda gépkocsival felderíteni mentünk. Egész véletlenül, amint az egyik utcáról kifordultunk az Üllői útra, egy T–34-essel kerültünk szembe. Talán az mentette meg az életünket, hogy nálam és Bandinál a rendőrségen szerzett, DT típusú, 47 töltéses géppisztoly volt, nem az orosz gitár. És mivel kocsinkon már nem volt kint a nemzetőrség jelvénye, így elhitték, hogy munkások vagyunk – ami igaz is volt. Géppisztolyainkat elvették, karóránkat is elkérték emlékbe.

November 9-én csoportunk Kőbányára ment, ahol még a Liget téren (Zalka Máté tér) és környékén erős szabadságharcos csoportok tartották magukat.


Lőrincen több helyen voltak elrejtett fegyvereink, a téglagyárban, a két temetőben. Így esténként, az újabb statárium ellenére is, kisebb csoportokban találkoztunk, és az úgynevezett Kádár-taxikra vadásztunk.

A nappalokat a gyárakban töltöttük. Kádárék akkor még nem mertek a forradalmi munkástanácsokhoz nyúlni. Az oroszok meg messze elkerülték a gyárakat.

December 24-én a lőrinci rendőrkapitányságra épségben visszakerült Fejes Antal rendőrnyomozó és politikai tiszt feleségemmel együtt a rendőrkapitányság melletti kisépületben – ahogy mondotta – védőőrizetbe helyezett. A kisépület tele volt letartóztatottakkal. De őreink mindig azok a rendőrök voltak, akik a szabadságharc alatt mellénk álltak. Szomorú karácsonyunk volt.

Január 2-án Fejes megkezdte a jegyzőkönyvezést. Mikor rám került a sor január 7-én vagy 150 oldalas paksamétát tett elém, amelyben – szerinte – a lőrinci „ellenforradalmárok garázdálkodásai" voltak fel­sorolva. De egyetlen oldal sem volt aláírva. Fejes nagyon félt a karhatalmistáktól, akik már több napja a nagyépületben a rendőrtiszteket és a legénységet jegyzőkönyvezték.

Január 8-án reggel Varga rendőrtiszt (a 40-es évek elején leventére jártunk együtt) pisztollyal a kezében bejött abba a szobába, ahol már több mint egy hete tartózkodtunk. „Na, jöjjön, Bányai! Meg maga is asszonyom! Be kell vinnem magukat a főkapitányságra.” Kimasíroztatott minket az autójához, a kapuőrség tisztelgett neki, aztán elindultunk.

A volánnál egy rendőrnő ült, és nem Pest felé fordult, amikor kiértünk az Üllői útra, hanem az ellenkező irányba. „Hova visztek?” – kérdeztem Varga Lacit. „Lógunk Lacikám, lógunk! Az egész rendőrség bajban van. A karhatalmisták egy-két napon belül átveszik az egész rendőrséget, és akkor sokunknak nyissz!"

Mivel Varga Laci Rákosligetre ment elbúcsúzni, így majdnem anyám házáig vitt. Négyéves Tildikénk nem értette meg gyermekésszel, hogy mi most messzire megyünk az édesanyjával. Hóembert épített, és azt kérdezte: „Anyuci, nem hoztál sárgarépát az orrának?” Édesanyám egy picike Szent Antal szobrocskát nyomott a kezembe, aztán elindultunk. És Szent Antal, édesanyám imáját meghallgatva, átvezérelt minket a határon. Január 13-án, vasárnap hajnalban Andaunál szabad földre léptünk.

1 A visszaemlékezés teljes terjedelmében megjelent az Igazunk ’56 című folyóirat II. évfolyam 4–8. számában, valamint a Kerületszél című lapban. Bányai László a kerületi nemzetőrök egyik vezetője volt. A halálbüntetés elől menekülve 1956-ban elhagyta Magyarországot és Ausztráliában telepedett le. Lásd Kislexikon.

2 Kossuth Lajos tér

3 Stromfeld Aurél laktanya (Vecsés határában)

4 Rendelőintézet a Steinmetz kapitány (ma Ráday Gedeon) utcában

5 Ma Bókay Árpád Átalános Iskola