1956-2016

A katolikus pap – Varjú Imre atya

id. Dr. Lomnici Zoltán:Beszélgetés Varjú Imre atyával az 1956-os forradalomról és az azt követő megtorlás éveiről(az interjú készítőjének kérésére az általa leadott kéziratot tesszük közzé)


- Most ünnepeltük a gyémánt misédet, Imre atya, mikor szenteltek pappá?

- Engem 1956. június 17-én Vácon a székesegyházban, tehát gyakorlatilag egyidős vagyok a forradalommal. Minket frissen szentelteket nyárra hazaengedtek, de ősszel én nekem vissza kellett jönnöm, a hittudományi akadémiára a szemináriumba, mert ott disszertációt kellett írni, kaptam ezért egy év szabadságot. Nem küldtek ki valahova, mint a többieket, kaptam egy év tanulmányi szabadságot. Úgyhogy visszamentem szeptember első napjaiban a szemináriumba, és ott elkezdtünk szépen dolgozni. Amikor kezdődik a tanév a szemináriumba, akkor egy hetes lelki gyakorlat van, és az pont '56-nak az októberében volt. Mi ott semmit nem hallottunk, rádió nincs, tévé nincs, egy hét csönd, csak az elöljárók beszélhetnek. Hallottuk, hogy az egyetemi templom mellett vannak lövöldözések, de úgy gondoltuk biztos gyakorlatoznak a katonák.

November 4-e vasárnap reggel volt, amikor hét órakor akartam misézni az egyetemi templomban, be voltam osztva. Igen ám, de látom az ablakból, hogy jön valaki, igyekszik a Kecskeméti utcába, és hogy az utcán jönne át, az úttest közepén lelövik. Fogtam magam, lementem, és reverendában voltam, és akkor láttam, a Kálvin téren tankok állnak. Megtámadtak bennünket. Na és akkor fogtam az oltári szentséget, ballonkabátot vettem, és elmentem abba a Bakáts téri kórházba, ahol egész héten voltam betegeknél, sebesülteknél.

A Kálvin téren a katonák mindenkit lelőttek aki mozgott, és én ott mentem a tanktól 5 méterre, rájuk néztem és kísértek a golyószóróval, de mehettem a Bakáts térre problémamentesen. Délután már a betegeket levittük a pincébe, és egész héten lenn folyt minden, hordták a sebesülteket, halottakat, mindenkit, az orvosok sem tudtak hazamenni, senki nem tudott hazamenni. A Bakáts téren már akkora golyózápor volt, hogyha megjelent egy mentőautó, hozott oda egy sebesültet, mentőt azt szétlőtték, ott nem volt mese. Ennek ellenére volt amikor mégiscsak hoztak be sebesülteket a kórházba és az orvosok közben műtöttek. Elfogyott az érzéstelenítő, és képzeld el, hogy bent a szemináriumban azt sem tudták rólam, hogy élek vagy halok. Nem volt se telefon, se semmi, szétlőtték az elektromos központot, a kisbabák akkor természetesen mind életveszélyben voltak. 80 kisbaba volt, levitték a pincébe őket, ott felfűtöttek egy helyiséget, szerencsére néhány megmaradt belőlük, mert később aztán amikor egy esküvő vagy mi volt, akkor egy keresztlevelet kerestek. A lényeg az, hogy mikor aztán én pénteken hazamentem, akkor tartottam előadást arról, hogy milyen kórházi élményeim vannak, és akkor négyen összeálltunk, és ebből csináltunk egy harminc oldalas anyagot és az országba szétküldtük a pap barátainknak, de ez titkos volt.

- Ezért vádat emeltek ellened?

- Leírtam azt amit láttunk és hallottunk, a kórházélményeimet, és a legjobb az volt hogy ezt nem elmondtam csupán, hanem le is írtuk.

- Térjünk vissza még a kórházi eseményekre. Nyilván utolsó kenetet is sokszor kellett feladnod?

- Hát igen. Lőtték a kórházat, azt gondoltuk, hogy itt halunk meg, és csak a szülészeti osztály volt az egyetlen, ahová még kis tejet meg kenyeret adtak az anyáknak. Vasárnap reggel felöltöztem, két nap és két éjjel egy percet sem aludtam. Kedd volt az utolsó nap amikor már szédelegtem az álmosságtól és akkor így ruhástul lefeküdtem egy kórházi ágyra, és akkor mondtam a nővérnek, hogy majd ébresszen fel. Valaki átlógott a nővérekhez, onnét éjszaka amikor nem lőttek és nem vették észre, akkor hozott misekönyvet, ezután már miséztem a kórházban. Ezt leírtuk és ezért kaptam én akkor 4 év börtönt.

- És mivel vádoltak?

- Amikor leverték a forradalmat, már decemberben föléledt az ÁVÓ meg föléledt a Kádár, és próbálták összegyűjteni az „ellenforradalmárokat”. A mi brosúránk már szét lett küldve az országban és a papoknál volt, akik mutogatták ennek-annak. Minket decemberben kihelyeztek, májusig ott voltam. Engem májusba találtak meg először Pécelen, egy nagy fekete Volgával jöttek és letartóztattak, és bevittek a Gyorskocsi utcába, három hónapig volt a vizsgálati fogság. Gyakorlatilag semmi más nem volt, mint leírtuk azt amit láttunk és hallottunk. Négyen voltunk, utána akik ezt stencilezték, meg akik postázták, őket mind begyűjtötték a börtönbe. Valamikor ősszel volt a főtárgyalás.

- Tehát '57 őszén volt a főtárgyalás?

- Igen, és első fokon én kaptam négy évet. A Markóból először a Kozma utcába vittek, ott már magánzárka volt, és tél volt, és minden hajnalban kivégzések mentek, és azokat én hallottam.

- A kis fogházban?

- Igen. Utána kerültem Vácra, Vácról meg Márianosztrára, amikor megvolt a másodfok.

- A másodfok helybenhagyta?

- Igen, először 7 év volt, azt hiszem az elsőfok 7, és a másodfokon 4 év volt.

- Tehát első fokon 7 évet kaptál, másodfokon 4-et.

- A csendőr, rendőr, pap mind Márianosztrára került, ahol az idegeneket tartották. Szigorított börtön volt, csendőr, rendőr, pap, katonatiszt, csak ezek voltak ott. Az egy kemény időszak volt, de legalább papokkal együtt voltam, és ott mikor aztán jött két évvel később egy általános amnesztia, Márianosztrán szabadultam, '59 május 10-én.

- Utána jelentkezned kellett a hatóságoknál?

- Hát persze, a megtorlások egyike volt, hogy nem helyezhetett a püspök városba, csak tanyára, és így lekerültem a Kiskunságba. A Kiskunmajsa-közi tanyákon voltam hitoktató. Rendszeresen figyeltek, nem is misézhettem a templomban. A tanyai iskolában miséztem minden nap. Aztán később, amikor a váci püspök Bánk József lett, azt mondta, hogy most el foglak hozni Pestre, mert Pestre ÁEH engedély kellett, ott azt mondták, hogy káplán lehetek Pesten, de csak egy békepap mellett. Újpesten voltam három évig. Később őt elhelyezték Soroksárra, és akkor engem is odahelyeztek. Ezután Borsosberénybe kerültem. Nagyon jó volt a palócok között. Egy ember aki a plébánia mellett lakott, és annyi becsület volt benne, hogy szólt, atya vigyázzon, mert énnékem amikor engem lát, akár templomban, akár bárhol, nekem magáról jelentenem kell, mindig jelenteni kell.

- Volt benne némi emberség...

- Szép volt tőle.... és amikor Borosberénybe letelt a 10 év, akkor szólt az érsek, hogy figyelj most, egy olyan enyhítés látszik, hogy téged fel fognak Pestre hozni, épp üresedés van, Pestszentlőrincen, és akkor....

- Ez mikor volt pontosan?

- Hát, 25 meg 7 az 32 meg 6 az 38 évvel ezelőtt. 25 éves voltam, akkor ….

- Mi '83-ban költöztünk Pestszentlőrincre, és attól kezdve jártunk hozzád szent misére.

- Igen, emlékszem, a fiad mellettem ministrált.

- Egy alkalommal mesélted, hogy még a '80-as években is figyelték, hogy ki jár misére. Rólam is tudták...

- Ez így volt.

- A '90-es évek után sokan egzisztenciát alapítottak a börtönévekre, de Te, Imre atya a meghurcoltatásról még csak nem is beszéltél, úgy érzem, hogy a próbatételt a papi hivatás részének tekintetted.

- Ez volt a lényeg benne, hogy énnekem se gyerekem, se feleségem.

- A börtönben is miséztél?

- Márianosztrán már csomagot is kaphattunk. Akik szabadultak, azok felkeresték a péceli plébánost és megmondták neki, hogy arra lenne szükség, hogy mazsolát küldjenek be, kovásztalan kenyeret, süteményt, amibe nincs kovász, és egy miseszöveget. Muszlin kendőre legépelték a miseszöveget, és a törölközőnek a hajtókájába bevarrták és úgy szépen be tudott jönni minden, úgyhogy akkor betettünk öt szem mazsolát a pohárba, az megszívta magát, és bor lett belőle. 5 cseppből misebort tudtunk csinálni. Ez mind Márianosztrán volt.

- Volt olyan pap aki jelentett?

- Nem, ott már mindenkiben megbízhattam.

- Azt azért rögzíthetjük, hogy a papi hivatásrend még a '60-as években is fertőzött volt.

- Igen. Volt olyan, aki nem bírta és kilépett. Osztálytársam volt, aki benne volt az ügyben. Ő többet kapott mint én. Jogerősen 5 évet kapott, és mégis előbb szabadult mint én ….

- Embert próbáló idők voltak. Hálával tartozunk a helytállásodért, bár tudom, hogy nem vársz köszönetet. Imre atya, Isten áldjon!