1956-2016

A tanítónő – Szöllősy Antalné visszaemlékezése

A tanítónő – Szöllősy Antalné visszaemlékezése


Az 1956/57-es tanévben Pestszentimrén, az Ady Endre utcai Általános Iskolában tanítottam, ahol már a második évemet kezdtem. Az előző iskolai év vége felé vidékről egy túlkoros fiúcska érkezett osztályomba. Bazsik Istvánnak hívták. Szőke, kicsi, göndör hajú, kékszemű gyermek volt, tanulótársainál fejlettebb testalkatú, mivel két évvel idősebb volt náluk. Tanulásban, szorgalomban nem tűnt ki, sőt több tantárgynál komoly lemaradásai voltak. De az osztály hamar befogadta, és úgy látszott, ő is szeret köztünk lenni.

Az 1956-os forradalmi események alatt csendesen üldögéltünk mi pedagógusok a tanári szobában – mert tanítás nem volt, de be kellett járni –, amikor szóltak, hogy egy gyermek keres. Kimentem a folyosóra, Bazsik Pityu állt előttem. Azt hittem azért jött, mert vissza akarnak menni vidékre, ahonnan jöttek.

Tanító néni – kezdte –, nincs tanítás? Akkor jó, mert minden nap a srácokkal bejárunk Kispestre.” Csodálkozva néztem rá. Anélkül, hogy kérdeztem volna, elmesélte (mert akkor ez nekem mesének tűnt), hogy a lajosmizsei vasút mellett megy gyalog Kispestre minden nap, és ott a sorompó környékén a többiekkel együtt elbújnak. Az esti szürkületben az ott állomásozó tankok kipufogójába krumplit, rongyot dugnak. „Benzines üveget is dugtunk már bele” – dicsekedett.

Ő még nem tudta, hogy ez a Molotov-koktél. Ekkor elképedtem, és meg is ijedtem. Próbáltam ésszerűen a lelkére beszélni, hogy ez nagyon veszélyes. De ahogy az ártatlan kék szemeivel rám nézett, egyszerűen a csodálat lett úrrá bennem. Elmondása szerint napokig jártak oda, arra a sarokra, amíg a tankok el nem takarodtak onnan.

Amikor a tanítás megkezdődött, Pityu nem jött iskolába. Féltem arra gondolni, hogy mi történhetett vele. Osztálytársai, tanítványaim azonban tudták, és nagy hangon közölték: „Pityu eldisszidált, nem tudjuk hová ment!”

A tanév végén levelet kaptam Belgiumból. Pityu írt, igaz, tele helyesírási hibával: „Boldog vagyok, mert jó helyem van.” Óriási kő esett le a szívemről. Levélnek kevesen örültek úgy, mint én akkor. Rögtön válaszoltam neki. Emlékszem, figyelmeztettem a helyesírási hibákra, és kértem, ne felejtse el a magyar nyelvet és a magyar hazáját. Pityuval még egyszer váltottunk levelet, aztán a történelmi idők elsodortak egymástól bennünket.


(Lejegyezte Karip Gyula 2006-ban.)