1956-2016

A középiskolai tanár – Ifj. Mányoki Sándorné visszaemlékezése

A középiskolai tanár – Ifj. Mányoki Sándorné visszaemlékezése


Az Állami telepen születtem 1926-ban, később beköltöztünk Budapestre. 1952-ben férjhez mentem ifjabb Mányoki Sándor lőrinci református lelkészhez. 1953-tól tanítottam a pestlőrinci közgazdasági technikumban1, egészen 1984-ig. 1953-ban, a férjem halála után feljelentés érkezett a kerületi pártbizottságba és az iskolába is: „Hogy lehet az, hogy aki közgazdasági tudományokkal foglalkozik, az egyházi szerepet vállal?”Behívatott az igazgató, a Tasnádi, nem mondta meg a feljelentő nevét. Ma sem tudom, kiben lehetett ennyi gyűlölet. Nagyon meglepődött, azt hitte, hogy tagadom. „Kartársnő, maga nagyon becsületes, egyet ígérhetek, magának semmi baja nem lehet, meg fogjuk védeni” – mondta, persze jutalmat nem kaphattam. Három hét múlva szólt, hogy földrajzszakos bemutatóórát kell tartanom. Tasnádi jó pedagógus volt, látta, hogy csak így tudok kimászni szörnyű helyzetemből. Így össze kellett magam szedni, a feladatra koncentrálni. A nappalin és a levelezőn is taníthattam, utóbbi volt a másodállásom. Özvegyasszonyként kellett a pénz.


A forradalom az iskolában ért bennünket. Az Iparművészeti Múzeumnál, a Kinizsi utcában laktunk. Délben mindig hazamentem a villamossal. A Mária Terézia laktanya mellett állt meg, a Corvin köznél. Átszaladtam a Körúton, levittem a gyereket játszani. Délután felültem a villamosra és nyargaltam vissza. A villanytelepig vagy az Ady Endre út végéig utazhattam, húsz perc alatt kiértem az iskolába. Már délben, amikor hazafelé mentem, láttam az Üllői úton csoportokat vonulni. Este bemondták a hangosbemondón, hogy kritikus a helyzet. „Kollegák, engedjük haza a hallgatókat”, hogy mindenki épségben hazaérjen. Mindenki izgatott volt, és hazaindultunk. Földrajz-történelem szakos kollégám, Dobra Ágoston (Guszti), akinek a helyére kerültem a nappali tagozaton, átment a belvárosba, a Vas utcai közgazdasági gimnáziumba tanítani. Az esti óráit továbbra is megtartotta nálunk, együtt mentünk haza. Ő a Mester utca elején lakott. Sok diákunk utazott a villamoson. Amikor leszálltunk a laktanyánál, távoli gépfegyverropogás hallatszott. Elmentünk a múzeum sarkáig. Mondtam a Gusztinak, hogy arra lőnek a Mária utca, a Rádió felől, menjünk, nézzük meg. „Magának kisgyereke van, azonnal menjen haza! Mi jut eszébe?”– válaszolta. „Én odamegyek, mert a nappali tagozatos diákjaim biztos ott vannak. Már délelőtt rettentően fel voltak ajzva. Meg kell néznem, ezek az őrültek nehogy valami marhaságot csináljanak!” Így búcsúztunk el, utoljára én láttam élve.

Guszti nem jelentkezett, nem ment haza 23-a után, s nem volt semmi nyoma. Úr Lajos kollégám találta meg a bonctani intézetben, koponyalövést kapott és elvérzett. Ha időben megtalálják, meg lehetett volna menteni. Tanártársai temettették el a rákoskeresztúri temetőben. Minden évben kimentünk hozzá mindszentek tájékán, Szirmai Ferenccel, az igazgatóhelyettessel. Gondoztuk a sírt, mert nem volt családja2, és a vele együtt lakó unokaöccse disszidált, eltűnt. A tanítványok is látogatták, sokszor találtunk virágot. Ma az iskolában márvány emléktábla őrzi nevét.


Egy diák neve is felkerült az emléktáblára. Először úgy tudtuk, hogy Lőrincen, a sorompónál, a barikád építésekor halt meg. Hallottuk, hogy a gimnazisták közül többen is ott voltak. Deák Mária osztályfőnöknek később a fiú édesanyja elmondta, hogy Babolcsay László a Corvin közben halt meg.

Egyszer összebeszéltünk, még a kijárási tilalom ideje alatt, hogy kimegyünk megnézni, mi a helyzet. A telefon működött, annyit tudtunk, hogy megvan az iskola, de mi azt akartuk tudni, mi van a kollégákkal. Az igazgató és családja az épületben lakott. Kis Paulin férjével, Kis Istvánnal, Miskolczy Margit kollégámmal a laktanyánál találkoztunk, az Üllői úton. Nem volt közlekedés, elindultunk gyalog. Emlékszem, leállt egy teherautó és a sofőr megkérdezte, hogy hova megyünk. Mi intettünk, hogy kifelé, mondta, hogy egy darabig elvisz bennünket. Aztán megint gyalogoltunk, megint megállt egy teherautó, fölvett, így jutottunk ki az iskoláig.

Tasnádiék épségben megvoltak, de hátra költöztek. András fiúk 3 éves volt. Tasnádi azt mondta, hogy nem hagyja el az épületet, mert megfenyegették: ha kimegy az utcára, megölik, az Üllői úton felhúzzák az első fára. Egy tanárnak sok ellensége lehet, és ő nagyon szigorú, de igazságos volt. Gyerekek, akik nehezen viselték a rendszabályok betartását, és megtalálták őt. Könyörögtünk, hogy el ne hagyja a házat, ki ne menjen. Így jöttünk vissza, de össze kellett szednünk magunkat, hogy sötétedés előtt hazaérjünk mind a hárman. A sorompónál jöttünk át. A barikád csak romféle volt, a sorompót fellökték.


Majd megindult az élet, elkezdtünk dolgozni. Kemény István tanárkollégánk 1956 őszétől magyart tanított a gimnáziumi osztályoknak. A Petőfi-körbe járt. Egyszer csak letartóztatták.

Radnóti Iván és az öccse, Péter is tanítványunk volt. Iván szerelme, Tóth Teca hozzám járt. Az események után megjelent a papája, Radnóti János, akit ismertem a református templomból. Nyomoztak a harcolók után, és valaki a vallatás során elköpte, hogy a Radnóti gyerekek fegyvereket rejtegetnek. Ezért a nyomozók felásták a kertet, és meg is találták a fegyvereket. A papa nem tudott semmiről, a segítségünket kérte, mert a gyerekeket letartóztatták. Nem sokat tudtunk segíteni, de a nyomozóknak az igazgató elmondta, hogy remek gyerekek, jó tanulók, becsületesek.

Radnóti Iván négy évet leült. Hogy milyen ember volt a Tasnádi igazgató? Felvette az Ivánt a levelező tagozatra, hogy befejezhesse a tanulmányait.


(Lejegyezte Heilauf Zsuzsanna 2006-ban.)

1 Ma a Budapesti Gazdasági Szakképzési Centrum Pestszentlőrinci Közgazdasági és Informatikai Szakgimnáziuma (Hengersor utca 34.), röviden a „Rudas”

2 Feleségét és lányait 1945-ben egy szovjet katona lőtte agyon.